Lecsengett az Eurovízió döntője és a Drága Média ezzel
foglalkozó része keres valamit. Van, aki az alsó állkapcsát, van, aki a
mentségeket és van, aki (szokás szerint) a szitkokat. Mert ByeAlex és Kedvese a
10. helyen végzett Európa színpadán, megelőzve ezzel például a briteket, a
franciákat és a németeket. Mi több, előttünk, a 9. helyen végzett Anouk, a
holland lány a verseny egyik legjobb dalával. Mondjam még? Egyedül több pontot
szerzett a döntőn, mint a Compact Disco és az istenített Wolf Kati együtt. De
mért érdekel ez engem?
Maga a jelenség izgalmas. Kis hazánk bulvárközönsége már
akkor felhördült, mikor Alex megnyerte a válogatót. Mert, hogy mi az már, hogy
idejön hülye ruhákban, énekel valami lötyögőset alterszöveggel, képzetlen,
tökéletlen hangon, aztán ezt rakjuk ki Európa elé. (Persze Lady Gaga
hempergődzhet üvegcserepekbe fellépő ruha gyanánt, de az más, ő sztár.) Ez a
hozzáállás még a zsűri egy részén is átütött, Rakonczai Viktor például igen
rosszul leplezte ellenszenvét még a döntő előtti beszélgetésben is. Előtte
persze az idei mezőnyt is leszólta, mondván kevés az új, jó popszám. Ezzel még
egyet is tudnék érteni, ha utána nem a mezőny tucatpop számait (konkrétan a
svédet és a belgát, mindkettő utánunk végzett) emelte volna ki üdítő
kivételnek. És ebben a szakmai áltudásban látom a ByeAle- jelenség lényegét és
sikerét.
És most nem a zenei, vagy a popszakmai tudásról van szó.
Ahhoz bizonyára ért annyira, hogy a tévében mutogassák, mint viszonyítási
pontot. De az Eurovíziót (és ezzel egy kicsit a világtrendet) sem ő, sem a
legtöbb kritikus nem érti meg, nem látja. Mert, megkockáztatom, ByeAlex volt a
legversenyképesebb, aki kijuthatott Malmöbe. Figyelem, nem technikailag a
legjobb! Legversenyképesebb.
Kiváló énekesekkel ugyanis már Dunát lehet rekeszteni. A
recept megvan, tehetségkutatókból évente előbányászunk legalább 2-3-at. Ott még
nagy előadók híres és kedvelt számait énekli mind, lehet is őket szeretni.
Aztán jön a lemezszerződés, és írnak nekik (tisztelet az IGEN RITKA kivételnek)
egy sablondalt. Egy "friss popszámot". Olyasmit, ami mostanság megy
Amerikában is. Persze a tengerentúlon is az előző siker alapján írják a
következőt, vagy épp egy régi slágert tuc-tucosítanak meg rapesítenek. Ezzel
pedig azt érik el, hogy az előadó elsikkad. Nem jó, nem rossz: hallgatható, ami
ebben a szakmában a legrosszabb. A magyar popszakma, hála a kísérletező készség
teljes hiányának, hallgatható minőségben lebeg, jó előadókkal. Aki meg
kísérletezik, azt a szakmaiságra hivatkozva visszahúzzák. Erre volt jó példa
nekem Janicsák Veca saját dala, amit még anno "bonyolultnak" mondtak.
Igen, ez már negatívum. Slash jó gitáros, csak a szólói bonyolultak sajnos.
Nonszensz.
Ebbe az atmoszférába lőtték bele a mi kis hipsterünket, aki
nem csinált mást, csak újat. Eddig ugyanis senki nem ment fel elsőre
kaotikusnak tűnő ruhában, vastag kerettel a színpadra. Senki nem énekelt
szerelmes dalt elvetemült, underground költői képekkel egy egyszerű, a trendbe
nem passzoló ritmusra. Senki nem énekelt kiforratlan hangon. És akkor jött a
popguruknak a meglepetés: szerették. Még így is szerették, tökéletlen hanggal.
Mert új volt, saját volt, őszinte és emberi. De főleg MEGJEGYEZHETŐ.
Ennek fényében nézzük meg a tavalyi és idei befutókat. Előző
évet ugye megnyerte Loreen az Euphoriával. Kedves, megjegyezhető arc, kis
esetlenség (emberi), iszonyatos markáns hang és jó dal. A második helyen
végeztek az orosz nagymamák. Megjegyezhető, aranyos, emberi, kellemes, egyszerű
nóta. Semmi eget rengető hang. Az idei győztes dán lány megint mindent
bevetett: kedves, emberi, megjegyezhető (nincs cipő rajta), jó dal, jó hang. De
a második azeri produkciót például csak egy koreográfia repítette idáig, ami,
való igaz, zseniális volt, de a dal például elsikkadt, középszerű volt. De
MEGJEGYEZTÉK. Valami markáns dolog miatt magmaradt. És nem véletlen, hogy az
első 4-hez mind tudok egy jelzőt társítani. Alex is MEGJEGYEZHETŐ és
MEGKEDVELHETŐ volt, amit sem a Compact Disco, se Wolf Kati nem tudott megteremteni.
És most megy a mentegetőzés, hogy "de ÉN bíztam
benned" az egyik térfélen, a szokásos fikázás a másikon. Utóbbi általában
abba kapaszkodik, hogy még így sincs hangja a "csávónak". Ők nem
néznek végig a rock legendákon. Nem az a lényeg, milyen tiszta egy hang, hanem,
hogy mennyire jó egy dal, mennyire megjegyezhető vagy szerethető. És ezt azért
nem vitatnám el Alextől.
P.S.: Amennyiben valaki most jön az "egész csak
politika, meg bunda" hozzászólással, annak üzenem, hogy igen, de nem.
Lényegében nem igazán. Aki ezt nem érti, annak kedvéért szívesen írok erről is
egy cikket, csak szóljatok!
