Bosszúállók (The Avengers)

Szuperhősfilmek. Ez a két szó már eleve sokakat elriaszt a mozik elől, és ez nem is csoda. Ezeket a filmeket ugyanis jó ideig úgy készítették, hogy a cellulózdarabokat egy közeli vegyi laborból kimaradt tesztoszteronba áztatták, majd ahol a film nem szívott be eleget, oda indokolatlan robbanásokat ragasztgattak. Aztán változtak az idők, jött a CGI, amitől ezt a procedúrát már digitálisan is el tudták végezni, lehetőleg úgy, hogy a macsóság mellé még egyéb, véletlenszerű, látványos szörnyet is be tudjanak tuszkolni. Akkor még a gonoszokat a világ elpusztítására/elfoglalására a misztikus "mert csak" motiválta, a szuperhősök pedig rögtön, mindenüket feláldozva rohantak minden nyugdíjas néni megsegítésére. Ezen effekt- és sablonparádékat pedig általában csak a gyerekek és a megszállottak tudták élvezni, mindenki másnál maximum az unaloműző háttérfilm szerepét töltötték be. Volt persze pár üdítő kivétel, de a lényeg általában ugyanaz volt: tegyünk át képregény szereplőket a való világba 1,5 óráig, lefaragva ezzel a folytatásos alapkoncepcióról minden sallangot, ami miatt a köznyelv a sztorit "érdekesnek" tartja. Ha valaki ismerte a '90-es évek elején futó Pókember sorozatot és ez után megnézte a Sam Raimi által összekapart filmtrilógia bármelyik részét, tudja, mire gondolok. (Aki meg nem, annak megsúgom, hogy a filmből pont a rajzfilmbeli ötletesség, lazaság és humor hiányzott, ami miatt szerette, aki szerette.) Gondoljunk ez után bele, mi van, ha a hősöket összeborítjuk és egy szövetséget hozunk létre a szabad világ védelme érdekében!

Nyilván mindenki az első percben felismeri, hogy együtt kell működni, megtiszteltetésnek veszi, hogy beválogatták és a "sok kéz sokat üt" alapon szétvernek mindent, ami feje fölött nincs glória, igaz?

Hálisten' nem. A Bosszúállókkal ugyanis a szuperhősfilmek új korszaka nyílt meg. (Az, hogy ez a Nolan-féle Batmanek óta már nyitva volt-e, lehet vitatéma, de ezt a cikk erejéig fogadjuk el így.) A Marveleseknek ugyanis sikerült egy viszonylag új eszközzel mitológiát teremtenie, amire később építhet. A recept egyszerű: vegyünk 4 szuperhőst, csináljunk nekik 5 eredettörténet filmet, külön-külön, úgy, hogy maximum csak egy legyen gyenge (esetünkben Thor). Aztán dobjunk be kis utalásokat a stáblista után, hogy itt még valami lesz. Aztán fogdosd őket össze egy új filmben. Így megvan a sok, igazán kidolgozott hős, kész a sokkal tágasabb világ, kész a mitológia, amire visszautalhatunk, ha kell és marad idő és energia a karaktereket mozgatni, jobban kibontani. Eddig ok, de van-e nekünk jó sztorink a karakterek mellé, vagy megint csak egy CGI-orgiát kapunk?

És igen, ez is megvan. A sztori szerint Loki, a kissé lúzer, de annál hataloméhesebb félisten egy másik dimenzióból (ez a filmben nem hangzik ilyen bénán...) egy igen erős fegyvert és hadsereget kap maga mögé, csak hogy meghódíthassa a földet, mellesleg bosszút álljon a testvérén, Thoron. Megérkezésekor a földre el is lop egy rejtélyes eszközt, amivel seregét a földre szabadíthatja. Ennek jelentőségét csak egy titkos alakulat, a S.H.I.E.L.D. érzi, ezért az élükön Nick Furyval (Samuel L. Jackson) össze akarják szedni a hősöket, hogy szövetkezve megvédjék a világunkat. Ez eddig még elég lapos lenne, de a választottak a cinikus és önfejű Tony Stark, mint Vasember (Robert Downey Jr.), a múltból kiolvasztott katona Steve Rogers, mint Amerika Kapitány (Chris Evans), a saját erejét még nem uraló és a hadsered által is üldözött Bruce Banner, mint a Hulk (Mark Ruffalo) és Loki testvére, az embereket kedvelő, de kissé fejletlennek tartó Thor (Chris Hemsworth). Melléjük ráadásul még betársul egy ex-orosz kémnő (Scarlett Johansson) és egy tökéletes íjász (Jeremy Renner), mint a S.H.I.E.L.D. belső munkatársa. Ezek nyilván együtt tudnak dolgozni, igaz? Dehogy is! És ez a film igazi erőssége. Egy átlag szuperhősfilmben a cimbizős részt letudnák 10 perc alatt, de nem itt. A film több, mint fele azzal telik, hogy az egoista milliárdos a feltétlenül engedelmes katonának esik, a félisten pedig az emberi időzített bombát oltja. Mindez szóban szórakoztató és humoros formában, fizikailag pedig látványos akciójelenetekkel. A film többi része nagy vonalakban ugyan még mindig a képregény-klisékhez ragaszkodik, de a végkimenetel hogyanjai ezt teljes mértékben elfeledtetik. (Meg aztán a Rómeó és Júlia elején is tudjuk már, mi lesz a vége, mégis meg tud lepni a történet maga.)

Ebből látszik, tehát, hogy a film nem csak az akcióra, de a párbeszédekre is erősen épít. Ez a tény persze még kevés lenne a boldogsághoz, de itt a karakterek kidolgozottak, élnek és, ha kell, drámaiak vagy viccesek. Még az előző filmben elsablonosított Thor is saját lelket kapott és a poénokat sem bízták végig Vasember (egyébként irtó laza) karakterére. (Érdekesség, hogy a rendező, a Serenity-t is jegyző Joss Whedon hagyta, hogy a színészek is hozzátegyenek beszólásokat a forgatókönyvhöz, ami a végeredmény szempontjából zseniális ötletnek bizonyult.) Az akciójelenetekre érdekes módon ugyan ez a találékonyság jellemző: A hősök nem csak ütlegelnek, de kihasználják a környezetet, egymás segítségét vagy akár az adott helyzetet; megsérülnek, elfáradnak és nem visznek véghez mindent elsőre. És ez az, ami miatt az ember képes értük izgulni, még ha mélyen tudja is, mi lesz a harc vége. Ez végre realitást kölcsönöz a látványnak, amit szerencsére a kifogástalanul sikerült CGI-szörnyek sem törnek meg. Egy szóval, minden úgy mozog, ahogy kell, minden összetetten és intelligensen működik, ráadásul a zúzásokba is jó ízléssel csöpögtetik a humort.

A színészekről ugyan ez a profizmus mondható el. A sztorinak és a szereplőknek még azt is sikerült elérniük, hogy az egyébként bénának tűnő Sólyomszem (Jeremy Renner) és Fekete özvegy (Scarlett Johansson) is ugyanolyan fontos és kidolgozott része legyen az élménynek, mint a többi, közel elpusztíthatatlan hős. Mindenkinek megvan a helye, a feladata, a fontossága. Egyedül talán a Nick Furyt játszó Samuel L. Jackson nem lett eléggé kibontva, illetve Tom Hiddleston főgonosz Lokija lett kissé tudathasadásos, de ezek csak elszáradt fűszálak  felemelő élmény zöld gyepén. És ha már zöld: Az előzményfilmben Hulkot játszó, de azóta leváltott Edward Norton helyettese, Mark Ruffalo is kifogástalanul megállja a helyét a filmben. Ez hatalmas teljesítmény, főleg annak tükrében, hogy a filmbeli "jóllakott óvodást" az első pillanattól egynek éreztem az előzmények "vékony paranoidjával". A többiekről csak annyit, hogy Robert Downey Jr. még mindig a valaha volt legmenőbb szuperhős, nem tud hibázni;  de Chris Hemsworth és Chris Evans is az elvártak fölött teljesített.

De persze nincs film hiba nélkül, itt is akad pár, még ha nem is jelentős. Az első és legszembetűnőbb furcsaság talán nem is hiba. A filmet ugyanis nem tudja igazán értékelni, aki nem ismeri mind az öt (Vasemberből kettő van, Hulkból pedig a Hihetetlen verziót tessék megnézni) előzményfilm tartalmát. Persze ez így elég fura újítás, de ha belegondolunk, hogy a Gyűrűk Ura 3. részét sem tanácsos megnézni előtörténet nélkül, lehetünk engedékenyebbek. Ez kell egy összetett világhoz, ezt az "áldozatot" meg kell hozni. Másik, kissé zavaróbb bökkenő, hogy a film logikája néhol szalajt. Ez a helyzet Hulk "megszelídülésével" is, amire, bár találunk alternatívákat, úgy hiszem, nem nekünk kéne találgatnunk. A 3D átdolgozás elég gyenge lett, plusz pénzt kiadni érte fölösleges (maximum Scarlet idomai lehetnek érdekesek). Aztán van még a sorban pár túl laza beszólás, de, mint már említettem, sem ez, sem az előbbi ellenérvek nem teszik ezt a filmet kevésbé ütőssé, maximum nem tökéletessé.

Egy szó, mint száz, beleszerettem ebbe a filmbe. Sokat vártam el tőle, de ahelyett, hogy leverte volna a magas lécet új világrekorddal ugrotta meg azt. Nem csak, mint szuperhősfilm, de mint akciófilm és mint film is határozottan JÓ, tehát mindenkinek merem ajánlani. Egyetlen feltétel talán az, hogy ismerje a háttértörténetek legalább egy részét, különben elvesznek azok az utalások, amik a film lényegének egy részét adják. A zsáner rajongóinak meg kötelező, igazolást nem fogadok el! 

Trailer

És egy kis retró

Kávészünet duplán

A versek megzenésítése valahol egy hálás feladat. Kapsz egy kiváló szövegírót, egy ismert húzónevet, egy alaphangulatot, egy ritmust és ezek mellé még kultúrát is terjesztesz. Megzenésített verset hallgatni is egy hálás dolog, főleg ha a dallam a szöveggel együtt a fejedben marad, amivel (a Balu kapitány főcímdalával ellentétben) mások előtt is tudsz villogni, esetleg még Vágótól-Gunditól (mert aki jót akar, nem megy Friderikuszhoz) sok pénzt elvinni. Az iparág valahogy mégsem virágzik. Hiába van ott a nagy öreg Hobo meg pár másik együttes-énekes, aki mellékesen készít pár "költői dalt", az emberek fejében a vers még mindig egy sznob dolog, amit úgy sem értenének, következésképpen hülye, aki hallgatja. Meg discoban sem lehet lejátszani, mert általában kevés benne a party, drink és f**k, ráadásul nem illik hozzá a légkalapács meg az egyéb dubstep-hangszer. Szóval a vers kis, elhanyagolt rétegműfaj lett, amire igen is ráfér a népszerűsítés és erre tökéletesen alkalmas régi, dédelgetett kedvencem, az egyik tehetségkutatóban feltűnt Kávészünet duó. Gondoltam én múlthét szerda este.

Lelkemben rőzsedalokkal és emlékekkel az igen jól sikerült tavalyi JUGYU klubos koncertről léptem be a JATÉba a kiírt, 8-as kezdés előtt pár perccel. Bent síri csend és hullaszag, no meg páran a  személyzet kötelékein belülről. Az együttes már próbál, a közönség én vagyok. Csak. Gondoltam, hogy nem lesz stadionkoncert, de ennyire? Na mindegy, mindig van valami csúszás, biztos arra számolnak. A székeket kiviszik, a dobszerkót és az elektromos gitárt be. Tavaly még akusztikus, csendesülős muzsika volt ez, de ők tudják. Mindenesetre a "nagyzenekaros koncert" alatt én inkább vonósokat értettem volna. Szivárognak a vendégek is. Lányok. A lányoknak mindig örülünk. Még több lány. Legalább jók az arányok. Még lány, néhol pár kósza pasi, akiről lerí, hogy csak elrángatták ide. Ezen a ponton értük el a 9:1-es mágikus arányt, ahol az ember már maga is megkérdőjelezi szexuális beállítottságát, ha nem barátnővel jött. És én egyedül voltam. Először átfutott rajtam, nem-e Justin Bieber jött-e le titokban Szegedre, majd az, hogy lejött-e valaki? Ekkor telt el kerek egy óra a kiplakátolt kezdéstől. A zenekar menedzsere kinézett, van-e elég ember a teremben? Nincs. A kint söröző nagy lánycsoportok felváltva néztek be a terembe, van-e zenekar? Nincs. Egy és fél órája figyelem a végtelen macska-egér játékot, a söröm elfogy. A türelmem is. A közönség nagy részét alkotó, félentellektüel, 14-22 éves, nagyon beizgult lányok egyikénél megérdeklődöm, tud-e valamit? (Akkor már nem teljesen ezekkel a szavakkal.) Nem tud, de azt mondja, a Guns 'n' Rosesra is várni kell néha. Tekintve, hogy azt az egy és negyed órát a zenekar a backstageben sörözgetve tölti, még Axl Rose-t is elküldeném, nem hogy a Kávészünetet. Nagy nehezen feljönnek, a tömeg nagy nehezen be, én engesztelést követelek. Nem kapok.

Gondolkodott már valaki azon, hogy a nagy zenekarok is, akik igazán megengedhetnének bármilyen hangszert, mért szól mégis a legtöbb érzelmes dal egy szám gitárral a legjobban? Mért van az akusztikus koncerteknek akkora varázsuk? Mért tart Beck Zoli Szentimentálékat a legmélyebb, legszerelmesebb számokból? Mert ilyenkor az a hangsúlyos, mit mond az ember, nem az, milyen gyorsan riffezget a gitár. Minél több dolgot pakolunk az ének mellé, annál jobban elveszik a szöveg tartalma. Akárki találta ki az új felállást, erről nem volt fogalma. Márpedig ha az együttes tagjai közül kell választani, én a most öltöny helyett munkástrikóban és bőrdzsekiben színpadra lépő Popovics Györgyöt gyanúsítanám. Róla még emlékeimben is egy visszás kép él, már akkor is megvolt egy narcisztikus, modoros stílusa, mint aki csak csajozni jött ide. Ez a hatás most tovább erősödött, kiegészült tenyérbemászással és egy falunapi koncert egész eszköztárával (daltanítás, hízelgés a helynek, a közönségnek, ember felhívása). A csapat becsületét csak Németh Ferenc, a másik alapító mentette meg. Rajta látszott ugyanis, hogy imádja a gitárját, nem csak azért van a színpadon, mert a csajok szeretik a sztárokat, ráadásul az a kevés megszólalása is többet tett az élményhez, mint Gyuri egész esti "showmankedése". De nem csak ez volt a baj.

Az előbb ecsetelt módon a szerelmes számok ugyanis összeomlottak. Nem csak, hogy eltűnt a szövegük, de úgy egészében popszámmá silányodtak. Talán Shakespeare szonettjénél végeztem el azt a kísérletet, hogy fejemben a verset kicseréltem a "Ments meg szerelem" című remekmű szövegére és semmi sem változott. Én ugyanabban a nyáltengerben tocsogtam, amiben a körülöttem álló lányok boldogan lubickoltak, mert Imádott Bálványuk adja elő nekik. Ekkor értettem meg igazán a nemarányokat. Szerencsére a közepes képességű rock-háttérbanda bevonása a kevésbé érzelmes számokat nem húzta ennyire magával, de azokon sem javított. Egyedül két, számomra ismeretlen feldolgozásnál láttam értelmét a bevonásuknak, ezek egyike volt a Párizsban járt az ősz c. vers megzenésítése, ahol a banda kellemes francia aláfestést biztosított. A másik ilyen élmény Radnóti Egyszer csak címet viselő költeménye volt, aminek depresszív, szorongató, félelmetes szövegéhez mindenki hozzátett pont annyi effektet, hogy ez az atmoszféra ránk is kiterjedjen. A közönséget minősíti, hogy ekkor többen kimentek "pisilni" (ezt fennhangon közölték), így meglátszott, mégsem a versek, inkább a férfi anatómia szeretete vonzotta őket. A műsor végére aztán fogytak az érzelgős versek, hozzászoktam a túlhízelkedő kiszólásokhoz és a minőség is stabilizálódott, de ez sem tudta megmenteni nálam azt a tényt, hogy egy régi kedvencemet vesztettem el egy brutális balesetben (amit ráadásul egyik fele okozott). Még szerencse, hogy a lemezbemutató koncertre egy fia lemezt sem hoztak, így nem kellett visszautasítanom azok vásárlását sem, csak eltűntem az éjszakába, amilyen gyorsan csak lehet.

Akkor megígértem magamnak, hogy soha többet ilyet. A poposított dalok, a pofátlan késés és Gyuri tenyerembe történő mászása (minek lábnyomai még most is kísértenekmegtette hatását. De nem eléggé. Elkaptak ugyanis a neten, hogy Jászberényben is fellép a Kávészünet és tudják, hogy szeretem. Jah és ingyenes. És akusztikus, zenekar nélkül. Itt beadtam a derekam, hisz a fenti problémák nagy részét kilőttük, és ha minden jól megy, a közönség összetétele miatt sem kell tesztoszteronkezelésre járnom (újabb) két hétig, csak hogy biztos legyek a nemi hovatartozásomban. Meg hát alapos is vagyok.

Most is már a kitűzött idő előtt ott voltam, figyeltem, ahogy a kis mozi-színház előtt gyülekeznek az emberek. Megint többnyire lányok, de legalább nem annyira homogénen az a csoport, akiben legutóbb csalódnom kellett. Meg hát ismerősök is vannak. Az első hiba tehát kiküszöbölve. Bent felreppent a pletyka, hogy megint lesz zenekar, de miután beengedtek a nézőtérre és a színpadon sehol nem volt dob, fellélegeztem. Második hiba javítva. Alig ültünk be, egy rendezőnő már a színpadon is volt és a vers mivoltát firtató rövid monológ után már konferálta is fel az együttest. Harmadik hiba javítva. Érdekes módon most mindketten öltönyben bejöttek és elkezdtek zenélni. Ekkor jutott eszembe, mért volt olyan szörnyű a szegedi koncert: mert ez így jó. A szövegek hatottak, a szerelmes versek szépek voltak és nem csöpögősek, még Gyuri is visszafogta magát. Kicsit. Külön élmény volt, hogy Feri viszont szóhoz jutott és olyan sztorikat mesélt el a maga (pozitívan) egyszerű stílusában, amin kidőltem. Volt itt persze egy kis csúszkálás magas hangoknál az énekben, lejátszották a női önképrombolás himnuszát is, a mesterien megírt versek közül zavaróan kirívó saját teremtményt, a "Pocakos lányt" is, de ezek ellenére az egy óra leteltével aztán úgy álltam föl a székből, hogy megszolgálták a bizalmat.

Ezek után megint szívembe fogadtam őket, de csak azzal a feltétellel, ha nincs háttérbanda. Az összes többi dolgukat már tolerálom, mert végül is olyan dolgot csinálnak, amit kevesen. Nagyon remélem, hogy elállnak a poposítástól, akkor minden koncertjüket merem majd ajánlani, így csak a zenekar nélkülieket, már ha a zenére és a versre és nem a pasikra vagy kíváncsi.

P.S.: A költészet napja alkalmából és a cikk apropóján kis interaktívkodást hirdetek meg. A csapat kedvenc kortárs költőnője, Juhász Magda, akinek két versét is feldolgozták. Ezen versek mondanivalóján minél többet gondolkodok, annál kevésbé vagyok kibékülve velük. Kíváncsi vagyok azonban, ki mit lát bennük. Lehet, hogy félreértem az egészet? Világítsatok rá itt a kommenteknél, vagy Facebookon. Tehát mit üzen neked ez a két vers? Mi a tanulságuk?

1.

2.

Ez egyszerűen nincs meg zenével, így csak a szöveg (link)

És pár személyes kedvenc

(Mivel még szinte csak akusztikus felvétel kering a neten, a másik végletet nem tudom bemutatni)

Végül a mai nap tiszteletére

(Keressétek meg a cikkben megbúvó további József Attila utalásokat is!)

PlayIT 2012

Újabb kis csendes időszak után újra itt vagyok, ezennel (ismét) egy új témakörrel, amit lassan már én sem tudok belőni. Megjártam ugyanis a PlayIT nevű rendezvényt Budapesten úgy ahogy kell, kosztümöstől. De mi is ez az egész? Papíron egy játékkiállítás és vásár, szerintem játékos és animés örömködés, a két tábor majdnem minden igényét lefedve. Geekparádé, kockaexpo, hívjuk, ahogy akarjuk. De mit lehet ezen kritizálni? Hiszen ha te élvezed ezeket a dolgokat (én igen), akkor odamész, szétnézel, esetleg vásárolsz és örülsz a sok szép néninek. Sajnos a helyzet nem ilyen egyszerű.

Aki ismer engem, tudhatja, hogy nagy erő kell ahhoz, hogy hétvégén 10 előtt kikászálódjak az ágyból. Ez most mégis megtörtént, hisz oda akartam érni nyitásra, mikor még alig vannak (legalább is mikor legutóbb hasonlón voltam, alig voltak). Kevéssel nyitás után sikerült is elérni a Jövő Háza elé a Millenárisra, ahol azonban lesokkoltak. Az mind ember és mind ide vár? Az mind az volt. Az egész kígyózó sor. Nyitáskor. Na nem baj, van jelmezes kapu is. Assassin kosztüm fel, és a többi fura, általam beazonosíthatatlan anime figura között a kapuhoz. Igen ám, de ehhez a jelmezversenyre kellett volna nevezni előzetesen.  A kérdéssel fejemben, hogy milyen extra előkészületet jelentene, ha 10 helyett akár 20 jelmezes megszállott masírozna végig egy pódiumon a sor végére vonultam. Negyed óra ácsorgás, de bent voltam, jegyet váltottam. Régen ezek még ugyan ingyenesek voltak, de legalább az egész jegy levásárolható. Azt mondták.

Bent iszonyatos tömeg, térképet pedig nem adtak, csak műsort. A jelmez meleg (ráadásul nem minden működik rajta úgy, mint kellene), nem tudom, mit keresek és amit megtalálok, az előtt is már állnak legalább hárman, kínosan ügyelve arra, hogy nehogy láthassam, mi folyik éppen előttük. Ezek voltak a nyitómomentumok, de lássuk, mit vártam.

Fővárosunk már nem először rendez gamereknek szánt összegyűlést. 5-6 éve lehetett először, hogy egy ilyet láttam. Az is itt volt a Jövő Házában, voltak kipróbálható gépek, pontgyűjtő nyereményjátékok meg egy kis műsor, mindezt ingyen. Aztán az érdeklődés nőtt, a forint inflálódott, és megérkezett a belépő. De ez még mindig korrekt, legalább csak olyanok jönnek el, akiket tényleg érdekel, ráadásul ekkorra már az esemény is egy nagyobb terembe költözött, ahol még épp hozzá lehetett férni, amihez akartál. És itt kapcsolódunk be a jelenbe. A rendezők most ugyanis csodálatos logikai triplaszaltót végrehajtva a gamer rendezvényt (az évek alatt ugyanis a név is változott párszor) összevonták egy szintén igen népszerű anime találkozóval, a Holdfényconnal. Mindezt a kezdeti kisebb teremben. De a bibi nem csak a "Ha n ember kisebb teremben, 2n nagyobb teremben fér el, akkor 2 x 2n hol érzi magát kényelmesen?" kezdetű matekpélda megoldásával volt. A két tábor ugyanis, bár részben fedi egymást, közel sem azonos. Ezért lehetett az, hogy bár néha rávesznek egy-egy "nagyszemű rajzfilm" (ezért mit fogok kapni...) megnézésére, a legtöbb egzotikus hajú, nagy kaszával járkáló képződményt nem tudtam megfelelően értékelni. Ez visszafelé is hatott (a headcrab nem predator!!), és így kissé gyengült az az élmény is, hogy megismerik a jelmezed.

Eltűnt a checkpointos pontgyűjtő játék is, ami egyrészt az embert jobban motiválta a sok sor végigállására, másrészt egész jó dolgokat lehetett vele nyerni. Ez a lavina pedig magával vitte a gépekhez rendelt személyzetet is (alias csinoslányok ), akik nem csak az esztétikumot dobták fel, de ügyeltek arra, hogy mindenki odakerüljön, ahova vár. Összehasonlítás gyanánt idén az égegyadta világon semmilyen konzolt nem tudtam kipróbálni, mert valahogy mindenhol hajlamosak voltak ráülni a masinákra a kedves kliensek.

De legalább a belépőt tudtam értékesíteni, igaz? Majdnem. A drágák ugyanis sehol sem árulták el, hogy egy belépővel járó ("levásárolható") kedvezményt általában csak EGY termék 5000 Ft feletti vásárlásánál váltanak be. Ez alól üdítő színfolt volt a LEGO és az 576 standja, ahol ugyanezt 12000 Ft fölött tették meg. Nem akartál elverni még 4000 Ft-ot ,vagy ha mégis, azt több kisebb dologra? Akkor ezt benézted. Mint ahogy én is. Jogilag valószínű nem félrevezetés, szerintem azért nem tiszta játék.

És hogy ezek után milyen volt az egész? Igazából még így is jó. A színpadi műsort el lehetett nézni, a kirakodó üzletek sora most bőven a legszínesebb volt, voltak jópofa jelmezek, makettek és találni lehetett olyan relikviákat, képregényeket, bábukat, amiket még sok nappal az esemény után is büszkén nézeget, használ az ember. Még Star Warsos kulcstartót is szórtak közénk, amiből egyet megkaphat az, aki az előbb említett negatív változásokat megmagyarázza nekem a profit vagy szinonimái használata nélkül. Persze mindből a legnagyobb élmény az, hogy felismertek (mármint a jelmezem, nem engem, mint zugbloggert), sőt még fényképeztek is. Nem sokan, de ez is valami.

Elmennék-e megint? Igen. Jó volt-e? Végül is igen. Fejlődött a rendezvény? A legtöbb részletben visszafelé, de még így is megérte itt eltölteni egy fél napot. Ha nagyon optimista lennék, azt is mondhatnám, egy jeggyel bejutottam a Holdfényconra is. De ennyire elvadult azért nem vagyok. Ennek ellenére minden játékosnak és Japán-függőnek merem ajánlani a jövő évi PlayIT-et (aztán ha mégsem jönnek, csak jobban elférek). Én ott leszek, mert "Tudja isten, hogy mi okból / Szeretem? de szeretem."

Video normális embereknek (csak link)

Video "elvetemülteknek"