criticeyeze: Kávészünet duplán

A versek megzenésítése valahol egy hálás feladat. Kapsz egy kiváló szövegírót, egy ismert húzónevet, egy alaphangulatot, egy ritmust és ezek mellé még kultúrát is terjesztesz. Megzenésített verset hallgatni is egy hálás dolog, főleg ha a dallam a szöveggel együtt a fejedben marad, amivel (a Balu kapitány főcímdalával ellentétben) mások előtt is tudsz villogni, esetleg még Vágótól-Gunditól (mert aki jót akar, nem megy Friderikuszhoz) sok pénzt elvinni. Az iparág valahogy mégsem virágzik. Hiába van ott a nagy öreg Hobo meg pár másik együttes-énekes, aki mellékesen készít pár "költői dalt", az emberek fejében a vers még mindig egy sznob dolog, amit úgy sem értenének, következésképpen hülye, aki hallgatja. Meg discoban sem lehet lejátszani, mert általában kevés benne a party, drink és f**k, ráadásul nem illik hozzá a légkalapács meg az egyéb dubstep-hangszer. Szóval a vers kis, elhanyagolt rétegműfaj lett, amire igen is ráfér a népszerűsítés és erre tökéletesen alkalmas régi, dédelgetett kedvencem, az egyik tehetségkutatóban feltűnt Kávészünet duó. Gondoltam én múlthét szerda este.

Lelkemben rőzsedalokkal és emlékekkel az igen jól sikerült tavalyi JUGYU klubos koncertről léptem be a JATÉba a kiírt, 8-as kezdés előtt pár perccel. Bent síri csend és hullaszag, no meg páran a személyzet kötelékein belülről. Az együttes már próbál, a közönség én vagyok. Csak. Gondoltam, hogy nem lesz stadionkoncert, de ennyire? Na mindegy, mindig van valami csúszás, biztos arra számolnak. A székeket kiviszik, a dobszerkót és az elektromos gitárt be. Tavaly még akusztikus, csendesülős muzsika volt ez, de ők tudják. Mindenesetre a "nagyzenekaros koncert" alatt én inkább vonósokat értettem volna. Szivárognak a vendégek is. Lányok. A lányoknak mindig örülünk. Még több lány. Legalább jók az arányok. Még lány, néhol pár kósza pasi, akiről lerí, hogy csak elrángatták ide. Ezen a ponton értük el a 9:1-es mágikus arányt, ahol az ember már maga is megkérdőjelezi szexuális beállítottságát, ha nem barátnővel jött. És én egyedül voltam. Először átfutott rajtam, nem-e Justin Bieber jött-e le titokban Szegedre, majd az, hogy lejött-e valaki? Ekkor telt el kerek egy óra a kiplakátolt kezdéstől. A zenekar menedzsere kinézett, van-e elég ember a teremben? Nincs. A kint söröző nagy lánycsoportok felváltva néztek be a terembe, van-e zenekar? Nincs. Egy és fél órája figyelem a végtelen macska-egér játékot, a söröm elfogy. A türelmem is. A közönség nagy részét alkotó, félentellektüel, 14-22 éves, nagyon beizgult lányok egyikénél megérdeklődöm, tud-e valamit? (Akkor már nem teljesen ezekkel a szavakkal.) Nem tud, de azt mondja, a Guns 'n' Rosesra is várni kell néha. Tekintve, hogy azt az egy és negyed órát a zenekar a backstageben sörözgetve tölti, még Axl Rose-t is elküldeném, nem hogy a Kávészünetet. Nagy nehezen feljönnek, a tömeg nagy nehezen be, én engesztelést követelek. Nem kapok.

Gondolkodott már valaki azon, hogy a nagy zenekarok is, akik igazán megengedhetnének bármilyen hangszert, mért szól mégis a legtöbb érzelmes dal egy szám gitárral a legjobban? Mért van az akusztikus koncerteknek akkora varázsuk? Mért tart Beck Zoli Szentimentálékat a legmélyebb, legszerelmesebb számokból? Mert ilyenkor az a hangsúlyos, mit mond az ember, nem az, milyen gyorsan riffezget a gitár. Minél több dolgot pakolunk az ének mellé, annál jobban elveszik a szöveg tartalma. Akárki találta ki az új felállást, erről nem volt fogalma. Márpedig ha az együttes tagjai közül kell választani, én a most öltöny helyett munkástrikóban és bőrdzsekiben színpadra lépő Popovics Györgyöt gyanúsítanám. Róla még emlékeimben is egy visszás kép él, már akkor is megvolt egy narcisztikus, modoros stílusa, mint aki csak csajozni jött ide. Ez a hatás most tovább erősödött, kiegészült tenyérbemászással és egy falunapi koncert egész eszköztárával (daltanítás, hízelgés a helynek, a közönségnek, ember felhívása). A csapat becsületét csak Németh Ferenc, a másik alapító mentette meg. Rajta látszott ugyanis, hogy imádja a gitárját, nem csak azért van a színpadon, mert a csajok szeretik a sztárokat, ráadásul az a kevés megszólalása is többet tett az élményhez, mint Gyuri egész esti "showmankedése". De nem csak ez volt a baj.

Az előbb ecsetelt módon a szerelmes számok ugyanis összeomlottak. Nem csak, hogy eltűnt a szövegük, de úgy egészében popszámmá silányodtak. Talán Shakespeare szonettjénél végeztem el azt a kísérletet, hogy fejemben a verset kicseréltem a "Ments meg szerelem" című remekmű szövegére és semmi sem változott. Én ugyanabban a nyáltengerben tocsogtam, amiben a körülöttem álló lányok boldogan lubickoltak, mert Imádott Bálványuk adja elő nekik. Ekkor értettem meg igazán a nemarányokat. Szerencsére a közepes képességű rock-háttérbanda bevonása a kevésbé érzelmes számokat nem húzta ennyire magával, de azokon sem javított. Egyedül két, számomra ismeretlen feldolgozásnál láttam értelmét a bevonásuknak, ezek egyike volt a Párizsban járt az ősz c. vers megzenésítése, ahol a banda kellemes francia aláfestést biztosított. A másik ilyen élmény Radnóti Egyszer csak címet viselő költeménye volt, aminek depresszív, szorongató, félelmetes szövegéhez mindenki hozzátett pont annyi effektet, hogy ez az atmoszféra ránk is kiterjedjen. A közönséget minősíti, hogy ekkor többen kimentek "pisilni" (ezt fennhangon közölték), így meglátszott, mégsem a versek, inkább a férfi anatómia szeretete vonzotta őket. A műsor végére aztán fogytak az érzelgős versek, hozzászoktam a túlhízelkedő kiszólásokhoz és a minőség is stabilizálódott, de ez sem tudta megmenteni nálam azt a tényt, hogy egy régi kedvencemet vesztettem el egy brutális balesetben (amit ráadásul egyik fele okozott). Még szerencse, hogy a lemezbemutató koncertre egy fia lemezt sem hoztak, így nem kellett visszautasítanom azok vásárlását sem, csak eltűntem az éjszakába, amilyen gyorsan csak lehet.

Akkor megígértem magamnak, hogy soha többet ilyet. A poposított dalok, a pofátlan késés és Gyuri tenyerembe történő mászása (minek lábnyomai még most is kísértenekmegtette hatását. De nem eléggé. Elkaptak ugyanis a neten, hogy Jászberényben is fellép a Kávészünet és tudják, hogy szeretem. Jah és ingyenes. És akusztikus, zenekar nélkül. Itt beadtam a derekam, hisz a fenti problémák nagy részét kilőttük, és ha minden jól megy, a közönség összetétele miatt sem kell tesztoszteronkezelésre járnom (újabb) két hétig, csak hogy biztos legyek a nemi hovatartozásomban. Meg hát alapos is vagyok.

Most is már a kitűzött idő előtt ott voltam, figyeltem, ahogy a kis mozi-színház előtt gyülekeznek az emberek. Megint többnyire lányok, de legalább nem annyira homogénen az a csoport, akiben legutóbb csalódnom kellett. Meg hát ismerősök is vannak. Az első hiba tehát kiküszöbölve. Bent felreppent a pletyka, hogy megint lesz zenekar, de miután beengedtek a nézőtérre és a színpadon sehol nem volt dob, fellélegeztem. Második hiba javítva. Alig ültünk be, egy rendezőnő már a színpadon is volt és a vers mivoltát firtató rövid monológ után már konferálta is fel az együttest. Harmadik hiba javítva. Érdekes módon most mindketten öltönyben bejöttek és elkezdtek zenélni. Ekkor jutott eszembe, mért volt olyan szörnyű a szegedi koncert: mert ez így jó. A szövegek hatottak, a szerelmes versek szépek voltak és nem csöpögősek, még Gyuri is visszafogta magát. Kicsit. Külön élmény volt, hogy Feri viszont szóhoz jutott és olyan sztorikat mesélt el a maga (pozitívan) egyszerű stílusában, amin kidőltem. Volt itt persze egy kis csúszkálás magas hangoknál az énekben, lejátszották a női önképrombolás himnuszát is, a mesterien megírt versek közül zavaróan kirívó saját teremtményt, a "Pocakos lányt" is, de ezek ellenére az egy óra leteltével aztán úgy álltam föl a székből, hogy megszolgálták a bizalmat.

Ezek után megint szívembe fogadtam őket, de csak azzal a feltétellel, ha nincs háttérbanda. Az összes többi dolgukat már tolerálom, mert végül is olyan dolgot csinálnak, amit kevesen. Nagyon remélem, hogy elállnak a poposítástól, akkor minden koncertjüket merem majd ajánlani, így csak a zenekar nélkülieket, már ha a zenére és a versre és nem a pasikra vagy kíváncsi.

P.S.: A költészet napja alkalmából és a cikk apropóján kis interaktívkodást hirdetek meg. A csapat kedvenc kortárs költőnője, Juhász Magda, akinek két versét is feldolgozták. Ezen versek mondanivalóján minél többet gondolkodok, annál kevésbé vagyok kibékülve velük. Kíváncsi vagyok azonban, ki mit lát bennük. Lehet, hogy félreértem az egészet? Világítsatok rá itt a kommenteknél, vagy Facebookon. Tehát mit üzen neked ez a két vers? Mi a tanulságuk?