Szuperhősfilmek. Ez a két szó már eleve sokakat elriaszt a
mozik elől, és ez nem is csoda. Ezeket a filmeket ugyanis jó ideig úgy
készítették, hogy a cellulózdarabokat egy közeli vegyi laborból kimaradt
tesztoszteronba áztatták, majd ahol a film nem szívott be eleget, oda
indokolatlan robbanásokat ragasztgattak. Aztán változtak az idők, jött a CGI, amitől
ezt a procedúrát már digitálisan is el tudták végezni, lehetőleg úgy, hogy a
macsóság mellé még egyéb, véletlenszerű, látványos szörnyet is be tudjanak tuszkolni.
Akkor még a gonoszokat a világ elpusztítására/elfoglalására a misztikus
"mert csak" motiválta, a szuperhősök pedig rögtön, mindenüket
feláldozva rohantak minden nyugdíjas néni megsegítésére. Ezen effekt- és
sablonparádékat pedig általában csak a gyerekek és a megszállottak tudták
élvezni, mindenki másnál maximum az unaloműző háttérfilm szerepét töltötték be.
Volt persze pár üdítő kivétel, de a lényeg általában ugyanaz volt: tegyünk át
képregény szereplőket a való világba 1,5 óráig, lefaragva ezzel a folytatásos
alapkoncepcióról minden sallangot, ami miatt a köznyelv a sztorit
"érdekesnek" tartja. Ha valaki ismerte a '90-es évek elején futó
Pókember sorozatot és ez után megnézte a Sam Raimi által összekapart
filmtrilógia bármelyik részét, tudja, mire gondolok. (Aki meg nem, annak
megsúgom, hogy a filmből pont a rajzfilmbeli ötletesség, lazaság és humor
hiányzott, ami miatt szerette, aki szerette.) Gondoljunk ez után bele, mi van,
ha a hősöket összeborítjuk és egy szövetséget hozunk létre a szabad világ
védelme érdekében!
Nyilván mindenki az első percben felismeri, hogy együtt kell
működni, megtiszteltetésnek veszi, hogy beválogatták és a "sok kéz sokat
üt" alapon szétvernek mindent, ami feje fölött nincs glória, igaz?
Hálisten' nem. A Bosszúállókkal ugyanis a szuperhősfilmek új
korszaka nyílt meg. (Az, hogy ez a Nolan-féle Batmanek óta már nyitva volt-e,
lehet vitatéma, de ezt a cikk erejéig fogadjuk el így.) A Marveleseknek ugyanis
sikerült egy viszonylag új eszközzel mitológiát teremtenie, amire később
építhet. A recept egyszerű: vegyünk 4 szuperhőst, csináljunk nekik 5
eredettörténet filmet, külön-külön, úgy, hogy maximum csak egy legyen gyenge
(esetünkben Thor). Aztán dobjunk be kis utalásokat a stáblista után, hogy itt
még valami lesz. Aztán fogdosd őket össze egy új filmben. Így megvan a sok,
igazán kidolgozott hős, kész a sokkal tágasabb világ, kész a mitológia, amire
visszautalhatunk, ha kell és marad idő és energia a karaktereket mozgatni,
jobban kibontani. Eddig ok, de van-e nekünk jó sztorink a karakterek mellé,
vagy megint csak egy CGI-orgiát kapunk?
És igen, ez is megvan. A sztori szerint Loki, a kissé lúzer,
de annál hataloméhesebb félisten egy másik dimenzióból (ez a filmben nem
hangzik ilyen bénán...) egy igen erős fegyvert és hadsereget kap maga mögé,
csak hogy meghódíthassa a földet, mellesleg bosszút álljon a testvérén, Thoron.
Megérkezésekor a földre el is lop egy rejtélyes eszközt, amivel seregét a
földre szabadíthatja. Ennek jelentőségét csak egy titkos alakulat, a
S.H.I.E.L.D. érzi, ezért az élükön Nick Furyval (Samuel L. Jackson) össze
akarják szedni a hősöket, hogy szövetkezve megvédjék a világunkat. Ez eddig még
elég lapos lenne, de a választottak a cinikus és önfejű Tony Stark, mint
Vasember (Robert Downey Jr.), a múltból kiolvasztott katona Steve Rogers, mint
Amerika Kapitány (Chris Evans), a saját erejét még nem uraló és a hadsered
által is üldözött Bruce Banner, mint a Hulk (Mark Ruffalo) és Loki testvére, az
embereket kedvelő, de kissé fejletlennek tartó Thor (Chris Hemsworth). Melléjük
ráadásul még betársul egy ex-orosz kémnő (Scarlett Johansson) és egy tökéletes
íjász (Jeremy Renner), mint a S.H.I.E.L.D. belső munkatársa. Ezek nyilván
együtt tudnak dolgozni, igaz? Dehogy is! És ez a film igazi erőssége. Egy átlag
szuperhősfilmben a cimbizős részt letudnák 10 perc alatt, de nem itt. A film
több, mint fele azzal telik, hogy az egoista milliárdos a feltétlenül
engedelmes katonának esik, a félisten pedig az emberi időzített bombát oltja.
Mindez szóban szórakoztató és humoros formában, fizikailag pedig látványos
akciójelenetekkel. A film többi része nagy vonalakban ugyan még mindig a
képregény-klisékhez ragaszkodik, de a végkimenetel hogyanjai ezt teljes
mértékben elfeledtetik. (Meg aztán a Rómeó és Júlia elején is tudjuk már, mi
lesz a vége, mégis meg tud lepni a történet maga.)
Ebből látszik, tehát, hogy a film nem csak az akcióra, de a
párbeszédekre is erősen épít. Ez a tény persze még kevés lenne a boldogsághoz,
de itt a karakterek kidolgozottak, élnek és, ha kell, drámaiak vagy viccesek.
Még az előző filmben elsablonosított Thor is saját lelket kapott és a poénokat
sem bízták végig Vasember (egyébként irtó laza) karakterére. (Érdekesség, hogy
a rendező, a Serenity-t is jegyző Joss Whedon hagyta, hogy a színészek is
hozzátegyenek beszólásokat a forgatókönyvhöz, ami a végeredmény szempontjából
zseniális ötletnek bizonyult.) Az akciójelenetekre érdekes módon ugyan ez a
találékonyság jellemző: A hősök nem csak ütlegelnek, de kihasználják a
környezetet, egymás segítségét vagy akár az adott helyzetet; megsérülnek,
elfáradnak és nem visznek véghez mindent elsőre. És ez az, ami miatt az ember
képes értük izgulni, még ha mélyen tudja is, mi lesz a harc vége. Ez végre
realitást kölcsönöz a látványnak, amit szerencsére a kifogástalanul sikerült CGI-szörnyek
sem törnek meg. Egy szóval, minden úgy mozog, ahogy kell, minden összetetten és
intelligensen működik, ráadásul a zúzásokba is jó ízléssel csöpögtetik a
humort.
A színészekről ugyan ez a profizmus mondható el. A sztorinak
és a szereplőknek még azt is sikerült elérniük, hogy az egyébként bénának tűnő
Sólyomszem (Jeremy Renner) és Fekete özvegy (Scarlett Johansson) is ugyanolyan fontos
és kidolgozott része legyen az élménynek, mint a többi, közel elpusztíthatatlan
hős. Mindenkinek megvan a helye, a feladata, a fontossága. Egyedül talán a Nick
Furyt játszó Samuel L. Jackson nem lett eléggé kibontva, illetve Tom Hiddleston
főgonosz Lokija lett kissé tudathasadásos, de ezek csak elszáradt fűszálak felemelő élmény
zöld gyepén. És ha már zöld: Az előzményfilmben Hulkot játszó, de azóta
leváltott Edward Norton helyettese, Mark Ruffalo is kifogástalanul megállja a
helyét a filmben. Ez hatalmas teljesítmény, főleg annak tükrében, hogy a
filmbeli "jóllakott óvodást" az első pillanattól egynek éreztem az
előzmények "vékony paranoidjával". A többiekről csak annyit, hogy
Robert Downey Jr. még mindig a valaha volt legmenőbb szuperhős, nem tud
hibázni; de Chris Hemsworth és Chris Evans is az elvártak fölött teljesített.
De persze nincs film hiba nélkül, itt is akad pár, még ha
nem is jelentős. Az első és legszembetűnőbb furcsaság talán nem is hiba. A
filmet ugyanis nem tudja igazán értékelni, aki nem ismeri mind az öt
(Vasemberből kettő van, Hulkból pedig a Hihetetlen verziót tessék megnézni)
előzményfilm tartalmát. Persze ez így elég fura újítás, de ha belegondolunk,
hogy a Gyűrűk Ura 3. részét sem tanácsos megnézni előtörténet nélkül, lehetünk
engedékenyebbek. Ez kell egy összetett világhoz, ezt az "áldozatot"
meg kell hozni. Másik, kissé zavaróbb bökkenő, hogy a film logikája néhol
szalajt. Ez a helyzet Hulk "megszelídülésével" is, amire, bár
találunk alternatívákat, úgy hiszem, nem nekünk kéne találgatnunk. A 3D átdolgozás elég gyenge lett, plusz pénzt kiadni érte fölösleges (maximum Scarlet idomai lehetnek érdekesek). Aztán van
még a sorban pár túl laza beszólás, de, mint már említettem, sem ez, sem az
előbbi ellenérvek nem teszik ezt a filmet kevésbé ütőssé, maximum nem
tökéletessé.
Egy szó, mint száz, beleszerettem ebbe a filmbe. Sokat vártam
el tőle, de ahelyett, hogy leverte volna a magas lécet új világrekorddal
ugrotta meg azt. Nem csak, mint szuperhősfilm, de mint akciófilm és mint film
is határozottan JÓ, tehát mindenkinek merem ajánlani. Egyetlen feltétel talán
az, hogy ismerje a háttértörténetek legalább egy részét, különben elvesznek
azok az utalások, amik a film lényegének egy részét adják. A zsáner rajongóinak
meg kötelező, igazolást nem fogadok el!
Trailer
És egy kis retró
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése