Aki nyomon követte az Oscar-listámat, rájöhetett, hogy már
csak két cím van hátra. Az egyikről még hallhatott is valamit, de a másik címe
teljesen ismeretlen. Nem jelölték sok díjra (összesen 2 Oscar-jelölést kapott),
nem reklámozta a média, még a mozik plakátjain is elvétve látható csak. Nekem
mégis megérte megkeresni. Az ezüstérmesem: a Rém hangosan és irtó közel.
"Na ez mi?" kérdezhetik sokan, a cím alapján joggal. Bár a
fordítás hű az eredetihez, ebből maximum egy horrorfilm hallható ki. De nem.
Dráma ez, gyerekkel, 9/11-el és mentális betegséggel. Akkor amerikai szívet
facsaró, ríkató klisé-tömeggel lenne dolgunk? Meglepő, de még ez sem nyert,
pedig a nagyon amerikai témákra, ha valaki, hát én allergiás vagyok (A bombák földjént hallottam volna a hátsó sorból? Biztos csak a szél...). Akkor MI EZ?
Számomra egy olyan kedves kis film, ami megvillant egy
keveset az Amélie csodálatos élete szerethetőségéből. Adott egy többé-kevésbé
normális amerikai család: Thomas Schell (Tom Hanks) egy boltot vezet, felesége,
Linda (Sandra Bullock) egy irodában dolgozik, amíg a fiuk Oskar (Thomas Horn)
vagy iskolába jár, vagy a nagyi (Zoe Caldwell) köti le figyelmét. Oskar
figyelmét márpedig le kell kötni: A fiú imád felfedezni, rejtélyeket megoldani
és úgy általában igen eleven és fantáziadús világban él. Kicsit más is, mint a
többiek, talán az Asperger-szindróma miatt (ez az autizmus enyhébb változatának
felel meg), de ez őt sosem zavarta, hisz az egyedi észjárását megosztja
apjával, aki folyton új történeteket, kalandokat talál neki. Az idilli képet a
9/11-es tragédia szakítja csak meg, aminek ideje alatt Oskar apja épp a World
Trade Centerben tartózkodik, és bár sikerül pár üzenetet hagynia telefonon, nem
jut ki élve. Oskar, aki egyszerre veszti el apját és lelki társát,
kétségbeesetten kutat valami után, ami az apa után maradt és ezt meg is
találja a szekrényben kallódó kulcs képében. A zár nélküli kulcs új, megoldatlan
rejtélyt jelent, amit tán az apja hagyott rá, így hát a fiú nekivág New
Yorknak, hogy megtalálja a tárgy gazdáját. A keresés közben aztán egy halom
ember életébe belecsöppen, többek közt a nagyi titokzatos, néma bérlőjébe, egy
öreg úréba (Max von Sydow) is.
A történet jó, újszerű, de tele van buktatókkal. Először is
ott van Oskar állapota, de a fiút a történet nem mint beteget (magát az
Aspergert is csak egyszer említik a mű során és ott is hangsúlytalanul), hanem
mint egy nyitott, felfedezésre és kalandra vágyó kisembert ábrázolja. Néha
persze furcsa közvetlensége az idegenekkel, de ez is inkább áldásként jelenik
meg. Maga a világ sem olyan sötét, mint ahogy azt sok városi mű próbálja
feltűntetni: inkább csak mindenki fura a maga módján, de a legtöbben nem
akarnak rosszat a másiknak. A film egyszóval itt nem csak toleranciára akar tanítani,
hanem az eltérő dolgok értékként való észrevételére is, megspékelve ezt egy
olyan derűs világfelfogással, ami már sokunknak hiányozhat e túl paranoid és
elidegenedő világban.
A másik nagy csapda a szeptember 11-i támadás történetbe
szövése lehetett volna, de a film ezt is játszi könnyedséggel elkerüli. Az apa
halálának körülményei ugyanis túlmutatnak a konkrét példán, a film ugyanúgy
feldolgozhatná a sajnos túl aktuális olasz hajóbaleset vagy egy omladozó ház
romjai alatt rekedt ideiglenes, halálra ítélt túlélő történetét. A
hangsúly itt inkább az "élő kapcsolaton" van, azon, hogy telefonon
keresztül végighallgathatjuk szerettünk először nyugtató, majd egyre rémültebb
utolsó perceit (ezt a vonulatot egyébként maga a film is gyönyörűen átveszi, az
utolsó üzenetet csak a film végén hallhatjuk). Maga a 9/11 dátum tehát nem ad a
filmnek hős amerikai/gonosz arab terrorista ízt, maximum annyiban fontos, hogy
Oskarnak a dátum említése után sokszor addig zárt kapuk nyílnak ki az
együttérzés miatt.
Csapdák tehát kikerülve, már csak a színészgárda maradt. Itt
azonban ebben sem kellett igazán csalódnom. Tom Hanks kiválóan játssza a gyerekcentrikus
apukát, aki maga is kissé fura, bár én tőle tartottam legkevésbé. Sandra Bullock már rizikósabb választás volt nálam, de ő is sikeresen kilépett a
bennem a Beépített szépség óta élő sztereotípiából: az erős, de gyászoló anyát
szépen előadta, sőt a végén még kis ízt is adott karakterének, úgyhogy egy ötös
alát mindenképp megérdemel. Max von Sydow, a film Oscar jelöltje is
határozottan jót alakít, mély karaktert ad elő, még szavak nélkül is (Már rám
szóltak, hogy ne hozzam rossz példának azt a bizonyos MÁSIK, hasonló hangi
adottságokkal rendelkező filmet, úgyhogy zárójel bezárva), Christopher Plummer
mellett ő is megérdemelten kapta volna meg a szobrot. A végére maradt az
elsőfilmes főszereplőnk, Thomas Horn, akin viszont néha nem tudtam elmenni. Az
egyik előzetesben is látható összeomlása elsőre például elég gyengének hatott,
de a film környezetébe ültetve hajlamos voltam elhinni, hogy ő tényleg más és
kissé fura a jó értelemben, s mivel ez volt a cél is, azt hiszem ő is
megkaphatja a jó jegyet. Érdekes még, hogy a filmben feltűnik a Némafilmesben
is szereplő John Goodman és A segítség fő karakterét játszó Viola Davis is, így
a film egyfajta jelöltek közti olvasztótégellyé is vált.
Az összvélemény pedig: Nézze meg mindenki! Amélie rajongói
szerintem szeretni fogják, de aki egy kedvesebb, embereket összekapcsoló filmre
vágyik, az is tegyen egy próbát vele. A mély lelki töltetre vágyóknak ott a
tragédia kibontása, az örök gyerekeknek pedig ott a kaland, amit akár ők is
szívesen kipróbálnának. Mindenki másnak meg ajánlom, mert csak!
Trailer (aranyos):
Trailer 2 (drámai):
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése