Figyelmeztetés: A filmnek semmi köze Paris Hiltonhoz! A film zsánere vígjáték.
Amennyiben ezt az üzenetet látod, sikerült azon ritka
pillanatokat elkapnom, mikor a kolis net működik. Ezt a tökéletes alkalmat
pedig had használjam arra, hogy belekezdjek személyes dobogósaimba, hisz az
Oscar már lecsengett ugyan, de ha valamit, ezeket a filmeket érdemes megnézni.
Ha már párhuzamot
vontam az Utódok és a Pénzcsináló között, most hagy folytassam egy ellentéttel. Az Éjfélkor
Párizsban ugyanis éppen szöges ellentéte Az élet fájának. Bizony egy
nagyközönség-kompatibilis filmmel van dolgunk Woody Allen tollából, és ha ez
valakinek a közelgő világvége első hírnöke lenne, megérteném. Ez viszont nem változtat
a tényen: a film határozottan jó, van mondanivalója, sőt még egy alig titkolt
pikantériája is ilyen versenytársak mellett. De mért lett Woodyból Hollywoodi
(elnézést, nem hagyhattam ki)? Nézzük csak szép sorjában.
Az alapkoncepció még
nem lenne gyanús: Az amerikai forgatókönyvgyártásra kárhoztatott író, Gil (Owen Wilson) drága (és Woody nőalakjaihoz híven kiállhatatlan) jegyesével, Inezzel
(Rachel McAdams) Párizsba utaznak. A város Gilnek még mindig a művészet
Mekkáját jelenti, mindenhol a klasszikus idők nyomait keresi, Inez viszont
jobban el van foglalva szüleivel, barátaival, Carollal (Nina Arianda), de főleg
a tudálékos Paullal (Michael Sheen). Neki nem több a város, mint pár látványosság
és pocsék időjárás keveréke. Nem csoda hát, hogy Gil inkább leszakad a
csapattól, egyedül járja be az éjszakai város utcáit.
Egyik felfedezőútján
azonban belefut egy mulatozókkal teli taxiba, ami egyenesen a '20-as évekből
jött, és nem telik bele sok idő, hogy az íróval a fedélzetén térjen vissza oda.
Ott aztán találkozik a kor nagy művészeivel Hammingwaytől a Fitzgerald páron át
Daliig. A történetet itt viszont el kell vágnom, ha nem akarok sok poént
lelőni, és mért akarnék, inkább mindenki nézze meg maga.
Hogy mért? Első körben ott vannak a kor nagy művészei,
akiket így testközelből felfedezni hatalmas élmény azoknak, akik ismerősek a
pályájuk legalább egy részével. Itt azonban ki kell térnem arra is, hogy mivel
a film amerikai, művészeket is inkább abból a kultúrkörből találunk, úgyhogy
aki kíváncsi lenne egy Lédát fűző Adyra, azok számára rossz hírem van (kivéve,
ha hajlandóak pár milliárd dollárt nekem adományozni, de akkor is beletelik a
dolog pár hónapba). Azonban valakit nem hatna meg a fennköltnek ábrázolt
művészek mindennapi jelene (lásd még Amadeus), azoknak is tartogat a film épp
elég jelenetet, amitől a karfát csapkodva, popcorntól fuldokolva nevethetnek.
Erre talán a legjobb példa Dali (Adrien Brody) rövid, de annál hatásosabb
megjelenése. Egy idő után pedig azon kapja magát az ember, hogy az internetet
túrja ezen nagy írók, költők és művészek után, csak hogy leessen még egy
beszólás.
Másik nagy érv a film mellett a már említett pikantéria. A
történetből ugyanis simán kerekíthettek volna egy újabb nosztalgiafilmet, sőt
részben kerekítettek is. Azonban Woody mert tovább menni, és a szokásos
öniróniával saját nosztalgia-rohamait is kigúnyolja, mint tanulság, és ezzel
együtt persze, mint anno Dugonics Titusz, magával rántja az Oscar két
ünnepeltjét is. És ez A némafilmest tekintve egy kis elégtételt is jelent a
túlzott istenítésért.
Végül persze ott van
a tény is, hogy ez egy Oscar jelölt vígjáték, ami lássuk be, ritka, mint alegnagyobb énekes madár albínó változata. Ebből fakadóan nincsenek benne
világmegváltó gondolatok halmazai, egy tanulság van, de az annyira szépen
kibontva és annyira aktuálisan tálalva, hogy senkinek nem lehet hiányérzete.
Sajnos a
színészgárdával már nem vagyok ennyire megelégedve. Owen Wilson, mint Gil viszi
előre a történetet, meg is kedveljük, de semmi több. Mintha színészünk annyira
belemerült volna a középkategóriás családi vígjátékok tengerébe, hogy, még ha
van is neki rejtett tartaléka, itt nem hozta elő. Ez a funkcionalitás egyébként
majdnem minden szereplőre érvényes, így Rachel McAdams igazi álomgyilkos
hárpia, Michael Sheen felvágós sznob és így tovább. A régi művészek közül külön
említést érdemel Corey Stoll, mint Hammingway, aki a kissé magába fordult,
kissé agresszív és kissé megmagyarázhatatlan írót gyönyörűen kiszínezi; továbbá
Adrien Brody Dalíja, aki már említett módon a legnagyobb epizódkaraktert
képviseli a filmben. Megjelenik még a múltban egy bizonyos Adriana, akinek
szerepére a spoiler miatt direkt nem tértem ki, de az őt alakító Marion Cotillard játéka is dicséretre méltó.
A kissé kétdimenziós karakterek a filmben azonban nem
szúrnak szemet, hisz mindenki teszi a dolgát és csak így, kritikus szemmel
boncolgatva lóg ki néha a lóláb.
Mit kapunk? Jó történetet, rengeteg utalást, emberközeli
művészportrékat, woodys és populáris poénokat, egy kis csipkelődést a
divathullámmal szemben és happy endet. Jól hallottátok: Woody Allen filmjében
happy endet! Persze kicsit sajátos ez is, és benne marad a megkeseredés
lehetősége, de akkor is. Már ezért is érdekes a film.
Bár már nem aktuális, jelöléseit mind a 4 kategóriában
indokoltnak érzem. A legjobb látvány talán nem ezé a filmé, de a legjobb
rendezés és a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriában nálam favorit volt, sőt
az utóbbit meg is nyerte. A legjobb film értelem szerűen még mindig más (Owen Wilsonon azért mégsem tudtam túllépni), de hogy méltó a 3. helyre, az biztos.
Végre egy mű, amit mindenkinek ajánlhatok. Persze a '20-as
évek ismerői és Woody rajongói fogják igazán átérezni a film nagyságát, de ezt
megnézhetik azok is, akik csak egy sima vígjátékra vágynak. Jó randira,
haverokkal, filmesztétáknak, talán csak a gyerekek unják meg kicsit. De senki
más.
Trailer:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése