Folytatódjon hát az
Oscar értékelés, és mivel úgy is a szívemnek legkevésbé kedves esélyessel
kezdtünk, jöjjön a 8. helyezett. Bizony, a BAFTA nyertese az és a nagy Oscar-esélyes, a The Artist. Hogy mért
bánok ilyen csúnyán vele, mikor a szakma apraja-nagyja odáig van érte? Lehet
elsőre nehéz elhinni, de ezt mégsem a "csakazértse" morál váltotta ki
belőlem. De kezdjük az elején.
Minden adott volt
ahhoz, hogy várjam ezt a filmet. Európa betört Hollywoodba, amit innen, az öreg
kontinens közepéről csak örömmel tudok fogadni; a cím érdekes és sejtelmes; a
kísérlet pedig, hogy egy fekete-fehér némafilmet bedobjunk a HD-3D nagyfiúk
világába, mindenképp valami izgalmashoz vezet. Azért, ha már szóba jött, a címnél
álljunk meg egy szóra, hisz eljött az a történelmi pillanat, hogy a magyar
változat sokkal jobban leírja a mozit, mint az eredeti. Megvallom, elsőre én is
valamilyen művész-portréra számítottam: festőre, képzőművészre, talán zenészre,
de nem néma színészre. De hát annyi baj legyen, egy színésszel eljátszatni egy
színészt egy másik korból már az Inception (Eredet) kompozícióját súrolja, ami
még jobban fel tudja rázni a filmet. Aztán elindult a film.
Igazából a mai napig
nem tudom, hol settenkedett ki a film kis szívemből, de lassan és folyamatosan
tette. Adott egy némafilm-színész, George Valentin (Jean Dujardin) (aki egyben
majdhogynem néma filmszínész is) a karriere csúcsán egy feltörekvő, érte
rajongó pályatársnőjével, Peppy Millerrel (Bérénice Bejo, a rendező felesége)
és egy kihűlő házassággal (meg egy kutyával, de róla később). A konfliktus több
téren is adott: a némafilmet felváltja a hangos mozi, ezzel együtt Valentint
Peppy, és, ha még ez sem lenne elég, a válságra a színész pénze és felesége is
rámegy. És ennyi. Az, hogy a történetet két mondatban le tudtam írni, soha nem
jó jel (legalábbis nálam). Persze a 100 percet valahogy ki kell tölteni, ezért
végig nézzük Valentin bukását és pár mókás kutyás jelenetet (ezek tényleg jók).
Ebben a bukásban pedig talán a legzavaróbb az, hogy, mint később kiderül, az
egészet a színész büszkesége okozza. Közel fél óra telik el ugyanis azzal, hogy
a lehetőség ott pihen aranytálcán, de drága Bálintunk (nem akartam szegény
Valentin nevét ennyiszer leírni) nem hajlandó megmozdulni érte. És ez nekem
tipikusan a romantikus vígjátékok ismérve, azokból pedig kevés mozgatott még
meg igazán.
Persze hagyjuk a
sztorit, hátha a szereplők feldobják a dolgot. Részben igen. Valentin (tessék,
megint leírtam) egy közvetlen, vidám és segítőkész , de nagyképű emberből egy
kiégett csillaggá történő átalakulása lendít a történeten, azonban ezt a
motívumot közel sem itt látjuk először, és valahogy bele sem tudtam igazán élni
magam a kudarcaiba. Azon is érdemes elgondolkodni, hogy a néma "bohóc"
szerepe (nem sértés, erre a szakmára jellemző még mindig a túlzott gesztusokkal
és a grimaszokkal való kommunikálás) mennyire könnyítette meg Jean Dujardin
dolgát az Oscar jelöltté válás felé. Hisz mostanság a színészeknek a
hanghordozást IS mesteri fokon kell művelniük a gesztusnyelv mellett. De ha ezt
doppingnak nyilvánítjuk, ki kellene zárnunk a (valódi) hőskor nagy néma
alakjait is. Viszont akkor Rowan Atkinson (Mr. Bean) mért nem volt még soha a
díj közelében se, holott generációkat nevettetett meg némán? A vita messzire
megy, én nem is a döntőbíró, csak a gondolatébresztő szerepét vállalom magamra,
döntsön mindenki belátása szerint.
De vannak itt persze
mások is, akiket ez a dilemma érinthet, mért nem terjesztem ki rájuk is?
Kezdjük a női főszereplővel, Peppyvel. Róla azt lehet tudni, hogy éhezik a
hírnévre és szívből imádja Valentint. Személyisége azonban itt ki is merül,
igazi eszköz, jó tündér lesz ő egy egyszemélyes drámában, s mint ilyen nem is
értem igazán jelöltségét a legjobb női mellékszereplő címre. Van itt még
Clifton, az öreg komornyik (James Cromwell), aki ragaszkodásával még emberibb,
mint Peppy, de ő sajnos nem sok szerepet kap a dologban. A másik kedvelhető
karakter, pedig, akit már többször említettem, Valentin kutyája (Uggie), aki az
előbbi állatos filmmel (War Horse) ellentétben pont a jó helyen van.
Szórakoztat, nevettet, életet ment, és ezzel a legüdébb színfoltot képzi a
filmben. Érdekesség, hogy a sztárt egy menhelyről mentette meg gazdája az
utolsó pillanatban, és hogy a filmért megkapta az Állat Oscart is, teljesen
jogosan (bár ilyenkor felmerül bennem, mekkora gazdasági válság lehet...).
Érdekes még Malcolm McDowell megjelenése a filmben, aki a Hősökből
(jártasabbaknak a Mechanikus narancsból) lehet ismerős, de csak mint statiszta
és hivatásos "easter egg".
Ezek után mégis meg
tudom érteni, mért vannak oda a filmmért a szakma nagyöregjei. A folytatások
korából kedvenc művészeti águk születéséhez és tündökléséhez viszi vissza őket
a mozi, aminek még utószelét páran meg is élhették. Itt fel is merült bennem a
gondolat, hogy talán rosszul néztem meg a filmet, hogy talán ha korrajz és
nosztalgiafilmként tekintek rá, jobban
tetszik majd. Annak tényleg jó, de nekem itt a fiatal moziközönséget kell
képviselnem, és így a tíz jelölését kissé
sokallom. A zene hangulatos, a kosztümök korhűk (bár nekem az Anonymus
jelmeztervezése nagyobb sikernek látszik), a két színész jelölését már
kitárgyaltam, a képi világa pedig hangulatos, de nem kiemelkedő (vágás,látvány
és fényképezés). Ami a maradékot illeti (legjobb rendezés (Michel Hazanavicius), eredeti forgatókönyv és film): nekem nem, az ítészeknek
valószínű.
Összegezve ez sem rossz film, bár sok eredeti fekete-fehér
alkotás szerintem kenterbe veri (a régi újdonság varázsa dolgozik itt), de a
kor rajongóinak, azoknak, akik kíváncsiak, mi körül lehet ekkora felhajtás és a
filmértő és -szerető embereknek (történelmi vonatkozása miatt) megér egy
jegyet. Akik a szórakozást és az új meséket keresik, nézzenek inkább szét a
többi mű tájékán.
Trailer:
Különvélemény:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése