Otthon néha furán
néznek rám, mikor azt mondom, Oscar jelölt filmeket nézek. Ezek a díjnyertes
filmek valahogy mindenkiben olyan misztikus és elvont érzetet keltenek, pedig
ahogy eddig is láttuk, van köztük szórakoztató, sőt még mozgalmas is. Viszont
ha valaki ezt akarja bizonyítani, semmiképp sem Az élet fájával kell kezdenie a
sorozatot.
Ez a mű kissé sötét ló volt számomra. A cím elég általános
mind angolul, mind magyarul, a plakáton van minden, és a film visszhangja sem
ért el elsőre hozzám. Kissé utána túrva aztán láttam, hogy a rendező, Terrence Malick
egy igazi film-művész , és addigra már The Help-en is túl voltam, így az
ott is szereplő Jessica Chastain neve is mondott valamit. Meg persze ott van
Brad Pitt és Sean Penn, de ők már sok helyen ott voltak, inkább az első kettő
brillírozása izgatott.
A filmet elindítva in
medias res kezdést kapunk orcánkba: Brad és Jessica (mint Mr. és Mrs. O'Brien)
halálhírt kapnak fiukról, minek hallatára az elhunyt idősebb testvére, Jack (Sean Penn) is hazatér. Vagy
valami hasonló. A film ugyanis oly virtuóz módon bánik a térrel, az idővel és a
gyors vágásokkal, hogy műértő legyen a talpán, aki elsőre mindent értelmezni
tud. Jellemző a filmre továbbá, hogy a felkavaró intro után egy negyed óra telik
el úgy, hogy a történetbe alig kapcsolódunk be. Az anya siralmait halljuk kis
komolyzenével aláfestve, s ez alatt olyan csodálatos tájakat, képeket,
galaxisokat, állatokat és egyéb természeti csodákat látunk, hogy nálam elérték
azt a határt, hogy már azt sem bánnám, ha még két óráig kellene ezt néznem.
Csak az első percekben felvetődött kérdések vittek tovább: Ki halt meg és hogy?
Talán ez is egy enyhe spoiler, de ezekre a kérdésekre nem kapunk választ.
Illetve arról, valójában KI volt ő, sokkal kielégítőbbet, mint egy név.
A történet ugyanis visszaugrik a fiúk gyerekkorába és Jack
(itt már Hunter McCracken) szemével láthatjuk egy régi kispolgári család
életét. Az apa a pénzkereső és családfő, volt katona és templomban orgonázó
keresztény, életfelfogása, hogy taposs el mindenkit, akit lehet, vagy ő tapos
el. Az anya háztartásbeli szelíd, de erős nő, ő inkább a szeretet útjára
tanítja a gyerekeket. Innentől kezdve a film pedig nem más, mint a mindennapok,
ezen karakterek kisebb-nagyobb súrlódásaival, Jack idealizált apaképének
leomlásával, szembesüléssel azzal, hogy ő is egyre inkább hasonlít apjára az
öccsével szemben, egyszóval a felnövésről igen drámai, mélyre hatoló
hangvételben.
A film érdekes módon nem csinál mást, csak kérdéseket tesz
fel (Ki legyen a példakép? Kell-e egyáltalán? Van-e értelme a katonás
hierarchiának? Meddig mehetünk mások elnyomásában? Mit tesznek velünk a
feladott álmok? és még sok száz...), mindezt úgy, hogy közben a képek
gyönyörűek. És ez a két dolog a film igazi erőssége.
Mindezt profi színészi gárdával: A szülők közül az apa, Brad Pitt már második filmjével győz meg arról, hogy igen sokrétű. Itt ráadásul nem
egyet, hanem rögtön kettőt is megmutat. Egyrészről szerető férj és apa, viszont
a katonaévek és a meghiúsult álmok (egy kritika szerint a keresztény értékrend,
a bökkenő csak az, hogy ezzel az apa általában szembe is megy) zsarnokká is
tették, szeretet helyett inkább feltétlen tiszteletet követel. Ez az árnyaltság
még emberibbé teszi a karaktert és még érdekesebbé Jack felnövését. Ráadásul
Brad mind ezt úgy adja elő, hogy mi sem tudjuk eldönteni, utáljuk-e igazán a
karakterét, szóval újból le a kalappal.
A párját alakító Jessica Chastain előtt pedig még lejjebb.
Ezen filmekben ugyanis sokszor elsorvad a női szereplő, akarat nélküli,
mindennek behódoló bábbá válik, ezzel szemben itt végig megmarad az, aki volt:
egy szelíd, gyermeki örömöket is élvezni tudó, ugyanakkor erős és saját
akarattal rendelkező nő. Nem egy feminista élharcos és nem is egy elnyomorított
asszony: NŐ. Azt is érdemes megjegyezni, hogy Jessica első filmje 2005-ös, és
idén (bár nem ezért a filmért) a legjobb mellékszereplőnek járó Oscarra
jelölték, nem is érdemtelenül. A lány nem titkolt favoritom, személy szerint
az idei év nagy felfedezésének tartom és remélem, Hollywood felébred végre a
Meryl Streep nevű hipnózisból, hajlandó lesz végre az új tehetségekkel is
foglalkozni kicsit.
Meglepő módon a gyerekszereplő, Hunter McCracken is nagyon a
helyén van, az érzelmek rajta is átsugároznak, s bár nem lehet igazán
azonosulni vele (nem is volt cél), de együttérezni annál inkább. Érdekes
felfedezés lehet még a nagymamát játszó Fiona Shaw, akiről rögtön előző
szerepe, a HP Petúnia nénije juthat eszünkbe. Sean Penn szerepeltetését viszont
gyenge átverésnek éreztem, mivel csak a film elején és a végén tűnik fel és
aktívan nosztalgiázik.
Ezek tükrében a 3
jelölés kevésnek tűnhet, de ha valaminek, ennek a filmnek kell elvinni a
legjobb fényképezésért járó szobrot. Tényleg csodálatos dolgok vannak benne. A
legjobb rendezés talán, de a legjobb film nálam még mindig nem ő, de igen közel
áll hozzá.
Megnézni viszont nem
mindenkinek ajánlom. Kell hozzá egy hangulat, egy nyitottság, ami természetesen
nem mindenkiben van. Aki azonban már azt is kikapcsolódásnak tartja, ha végig nézhet
egy szép kiállítást vagy érdeklődik az emberek legbelső világa iránt, ne hagyja
ki. Hosszú, nem akciódús, de mélyen szántó, érzelmes, kérdéseket felvető és
GYÖNYÖRŰ.
Trailer:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése