Figyelem: A következő cikkben szereplő esetleges
rasszok általi megkülönböztetéssel az író senkit nem szándékozik megsérteni, a
film témája követeli meg azt.
Kis intermezzo után el is érkeztünk a sorozat elejére, a
személyes Oscar nyertesemhez, aminek mibenlétét kis utánajárással mostanra
bárki kideríthette. Bizony, a The Help az, egy könyvadaptáció, amit sokan észre
sem vehettek (És ezek után bizonyítsam be, hogy nincs hipster-szindrómám, nem
csak azért szeretem az ismeretlen filmeket, mert ismeretlenek), de higgyétek el
nekem, kár lenne elsuhanni felette.
A kérdés persze szokás szerint nyitott: mi ez és mért
szeressük? Hát erre a cím nem fog válaszolni, nekem legalább is mind az angol,
mind a tükörfordított magyar változat elég semmitmondó volt, sőt az ige
főnevesítése is kissé idegennek hatott, de ezt már tényleg a nyelvészeimre
bízom (úgy is van jó pár). A plakátról már megint nem sok értelmeset lehet
lebányászni: suttogó nők, cselédek, úri lányok, '60-as évek, feketék és
fehérek. Ezek alapján nem is csodálnám, ha valakit nem röpítene be a moziba a
film. Itt bizony vagy csajos intrikák lesznek (nekem azokból élőben is sok), ne
adj' isten vígjáték (a Koszorúslányok megtekintéséhez még
mindig nem ittam eleget), esetleg valami faji-nemi megkülönböztetést feldolgozó
film, ami már jó úton halad, de sokszor beleesik a dolgok elsarkításának bűnébe
(szegény elnyomott nők társadalma, a fehérek kizsákmányoló magatartása a
feketékkel szemben és társaik). Aztán jött a hidegzuhany a filmezés közben:
mindhárom feltevés igaz is, meg nem is, ráadásul mindezt piszkosul élvezem.
A történet valóban egy '60-as évekbeli kisvárosban
játszódik, abban az időszakban, amikor már papíron "majdnem" mindenki
egyenjogú volt, de a gyakorlat mást diktált. Bár a rabszolgaság megszűnt, a
feketék még mindig házi alkalmazottak voltak, a nők pedig hiába dolgozhattak,
keveset vettek fel igazi állásba és őket is nehezen. Persze ez utóbbit sokan
nem is bánják a városi nők közül, teljesen jól elszórakoznak a partijaikon és
gyűléseiken, amíg a férj a pénzt keresi, a fekete házvezetőnő (a segítség,
ugye) pedig ellátja a háztartásban adódó feladatokat (Nem is akarnak dönteni, talán
ezért olyan népszerű a Twilight ...). Ez alól kivétel Skeeter Phelan (Emma Stone), aki újságírói karrierjét akarja építeni, de ajánlások és tapasztalat
híján egyelőre nem viszi sokra. A helyi lap háztartási rovatát kapja meg, amit,
bár örömmel elfogad, segítség nélkül nem tudna vezetni. Ezért kéri meg egy
barátnője házvezetőnőjét, Aibileen Clarkot (Viola Davis), hogy adjon neki
tanácsokat az ügyben, és ez után
fogalmazódik meg benne az ötlet, hogy meg kellene írni a cselédek történeteit
is egy könyvben. Az ötlet a kiadó részéről sikert arat, de a könyv alanyai nem
akarnak belemenni a kockázatos leleplezésekbe. És kezdődik a bonyodalom. Az
egyik szálon.
Itt ugyanis a szigorúan vett történet sokadrangú elem, a
csoda annak elmesélésében rejlik. Kapunk ugyanis egy halom mellékszálat (csak
úgy, mint Mikszáthnál; tessék azért
olvasni is!), mellékszereplőket kidolgozott egyéniségekkel, és úgy általában egy élő, lélegző atmoszférát,
"táplálékláncot" és korrajzot.
A mellékszálak talán legjelentősebbike Minny Jacksoné
(Octavia Spencer), aki mint Aibileen barátnője és cseléd tűnik fel, de míg az
előbbi cserfes és hangulatember, az utóbbi inkább csendes, bajait elfojtó. Ez a
két ellentét a filmben azonban nem taszítja, inkább kiegészíti egymást,
megkapjuk, hogy reagálnak nagyon különböző emberek egyazon helyzetre, sőt Minny
viszi végig a film vígjáték vonulatát is (most úgy írnék ide példákat, de azzal
hatalmas poénokat rontanék el). Aztán ott van Minny "gazdája", a
"tápláléklánc" csúcsát képező Hilly Holbrook (Bryce Dallas Howard)
is, és itt most muszáj egy kitérőt tennem. Nekem a Harry Potter filmekben
valahogy sosem Voldemort volt a főgonosz, ő csak hatalmat akart, leigázni a
világot és bosszút állni. Nála azonban volt egy sokkal kétszínűbb karakter, aki
mindenkit úgy kínzott és tört meg, hogy végig azt hangoztatta, csak a jó
szándék vezérli, ő volt Dolores Umbridge. Őt kapjuk meg megfiatalodva a
falkavezér Hilly személyében, ezzel megalkotva a leghétköznapibb, s emiatt a legellenszenvesebb főgonoszt az
idei évben. Hilly (és akarat nélküli bábhadserege, vagyis barátnői) ugyanis
mindent megtesznek, hogy az "egyenlő bánásmód" még sokáig idézőjelben
maradjon, olyan hangzatos dolgokkal takarózva, mint a motiválás, család,
higiénia vagy a becsület. Ennek a csapatnak részben Skeeter is tagja, (bár csak
jelenlétben, nem felfogásban) mégsem maradhat ki az abszolút fekete bárány,a
teljesen kirekesztett Celia Foote (Jessica Chastain) sem. Celia ugyanis
elkövette azt a hatalmas hibát, hogy a falkavezér kiszemeltjével házasodott
össze, és mint szegény, egyszerű lélek, nem is tud róla. A dolgok tovább
fokozódnak, mikor ez egyik cseléd hozzá kerül, és az ő ügyefogyott, de végtelenül jóindulatú
élete is megváltozik. És még szóba sem jött Skeeter anyja, Charlotte Phelan
(Allison Janney) vagy Hilly mamája, Missus Walters (Sissy Spacek) története,
sem a múltat taglaló szálak vagy a kis anekdoták. A történet tehát bitang jól
össze lett rakva.
Mint ahogy a színészgárda is. Most nem is a két főszereplőt,
Emma Stonet vagy Viola Davist emelném ki. Emma megint jól játszotta a fiús
lányt, Violát pedig már a harmadik alakjában látom (a "Rém hangosan ésirtó közel" -ben és az Oscar gálán), de egyiket sem ismerném meg a másik
alapján, nagy átváltozóművész, megérdemelte volna az Oscart mély, érzelmes
alakításáért.
Viszont a figyelmem legjobban mégis a mellékszereplők
ragadták meg. Ott van elsőre Octavia Spencer nagydumás alakítása, amivel
elvitte az aranyszobrocskát, részben jogosan. Részben, hisz az ő alakítása is
hiteles volt és mi tagadás, igen szórakoztató is, nekem maga a szerep kissé
sztereotipra sikerült (bár ezt kiszínezte). Bryce Dallas Howardot nem is azért
említeném meg, mert szerettem, épp ellenkezőleg. Sikerült ugyanis egy olyan
mélyen gyűlölhető valakit a vászonra teremtenie, hogy már az első pár percben
az járt a fejemben, lehet, hogy megütnék egy nőt (persze a valóságban nem
történt ilyen). Sissy Spacek, mint az előbbi karakter anyja szintén nagyot
alakított, élénk és fura öreglányt rakott össze nekünk, akit a végére azért
igen megkedvel az ember és meg is sajnál a lánya miatt.
És most értem el a fináléhoz, név szerint Jessica Chastainhez, aki magasan a legtöbbet hozta ki a forgatókönyvi anyagból. Kissé
együgyű és kevésbé hangsúlyos karakterével ugyanis olyat sikerült véghezvinnie,
mint még keveseknek: Egy jelenetben összeszorította a torkomat egyetlen
mondatával. (Pedig sem a Titanicon, sem az Oroszlánkirályon nem sírtam.) Ezzel,
és azzal a végtelen jó szándékkal, az elesettségével és ennek ellenére
kitartásával a film végére elérte, hogy karakterének akár a kezét is megkértem
volna. Itt még illik azt is megjegyezni, hogy a hölgynek nem ez az első ilyen
húzása, Az élet fájában is bizonyított már, és ha van igazság, az Oscar nem
kerüli már el sokáig.
Mi a végeredmény: Egy olyan témáról, aminek hallatára nem rohantam
a pénztárakhoz egy olyan filmet kihozni, ami él és mozog, atmoszférával, színészekkel és a vászon innenső részén is
kiütköző érzelmekkel rendelkezik olyan teljesítmény, ami nekem Oscart ér. Ugyan
ez a helyzet Jessica és Viola játékával is, de süvegeljük meg a valódi győztes
Octaviát is.
A film mindenkinek kötelező, az aktivisták és a kor rajongói
szokás szerint jobban érintettek, de nem sokkal. Van is benne humor, meg komoly is, lesz is happy end, meg nem is. Még így visszagondolva is a film
hatása alatt vagyok, és ezt a hatást mindenkinek ki kell próbálnia.
Trailer:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése