30Y koncertélmény (feat. Kistehén)

Tudom, hogy kissé régen jelentkeztem, de a világ most a nyakamba szakadt. Kárpótlásul fogadjatok valami újat. A dolog kezdésénél ugyanis nyitva hagytam a lehetőséget, hogy nem csak filmek lesznek itt, sor kerül egyéb móka-kacagásra is. Kárpótlásul és enyhe kísérleti jelleggel tehát fogadjátok a honlap első koncertkritikáját.

De mért épp a 30Y? A prózai "mert ők jártak itt" válaszon kívül van a dolognak más vonulata is. Ugyanis most - hogy a technosok elmenekültek - nyugodtan beszélhetünk az alternatív gyűjtőnévről. Mert az altert mindenki szereti, még az is, aki vadul tagadja. Persze ezt nem az ő pszichoanalízisükből szűrtem le, az alter egyszerűen (már) nem egy stílus, a rockkal vagy a rappel ellentétben. Az alter fog minden eddigi stílust a raggae-től (Irie Maffia, PASO) a rockon át (cikkünk témája) egészen a népzenéig (Szabó Balázs Band, Kerekes Band), és elkezd kísérletezni. Sokszor nem is ragaszkodik a műfaji zsánerekhez, kever, újít, átértelmez. És mindezt azért teheti meg, mert alter, mert elsősorban nem eladásra szánt dolog, aztán, ha pénzt is adnak érte, az csak még jobb. A zenét márpedig folyamatosan meg kell újítani, amire a biztos profitot néző, "hírességeket" finanszírozó cégek többsége nem hajlandó a túl nagy kockázat miatt. Persze van pár ellenpélda is, de legyünk őszinték, több a tételt alátámasztó sztár.

Másik tévhit, hogy az alter az, amiben érthetetlen szövegek vannak. Ez mindkét oldalról sántít: Egyrészt nem egy alter szám van, ami vagy egyszerű szövegekkel vagy teljesen szöveg nélkül készült; másrészt az ilyen besorolás alapján ide tartozhatna még például a Nirvana egész munkássága, de én a Led Zeppelinnek is megadnám a titulust már a Kashmir című számukért is. Ennek ellenére tagadhatatlan, hogy sokan élnek a művészi vagy kusza (nézőpont kérdése) szöveg lehetőségével. Nálam persze ez egy kitörés a "she loves me" (szeret), a "she left me" (nem szeret) és a "I'm the MAN" (szupergizda rockállat vagyok) Bermuda-háromszögből, amelyik témákat nálam talán utoljára a Beatles tudta előadni hitelesen. (Az persze más kérdés, ki újított ezeken a témákon annyit, hogy újból érdekeljen.)

Fogadjuk tehát el, az alter kell, és valószínű Te is találnál egy szívednek kedves csapatot, akármilyen zenét szeretsz.

Na de ennyi felvezetés után vissza az eseményhez, március 23. péntekre a szegedi Jate klubhoz. Kezdés papíron 21:00, de köztudott tény, hogy erre még legalább fél órát rá kell számolni. Emiatt se a közönség, se a zenekar nem siet, öngerjesztő folyamat. Aztán lassan felüget az elő zenekar, a Kistehén, és kis hangolás-ráhangolódás után rákezd a közönség felmelegítésére. Itt meg is kell állnunk, hogy tisztázódjon, ez a Kistehén, már nem az a Kistehén, aki talált egy azúros állóvizet az erdő alján (récékkel), ők már azóta vagy kétszer feloszlottak, majd saját és mások hamvaiból feltámadtak és azóta jócskán keményedtek is. Ennek ellenére (vagy épp ezért), mint előzenekart a szervezők nagyon eltalálták. A zene hangulata hasonló volt a felvezetendő együttes muzsikáihoz, a tempó pörgős, a zene újszerű, a szöveg...van (néha szándékosan bugyuta). Hangulatteremtésen kívül még egy őszinte visszatapsot és jó pár youtube-rákeresést is begyűjtenek, majd győztesként távoznak. Egy sör és két viszonylag olcsó CD beszerzése, aztán visszatolakodás a nép közé. A terem addigra már tele, mindenki éljenez, Beck Zolit duplán is. Aztán jönnek a számok. Új és régi, pörgős és szentimentálé, számomra ismert és új is. Elöl pogó (meglepő módon a lassú számokra kevésbé), 3 vagy stage diving, kis sörlocsolás és két lófej-maszk. A hangulat kifogástalan, az erősítés jó, a szöveg érthető. A színpadon meg a számok közt sorra jönnek a szegedi anekdoták a "Felhő" születéséről, az első igazi turné koncertről és Beck Laci esküdtszékkel ápolt viszonyáról: A fiúkon látszik, hogy tényleg szeretnek itt lenni (és tényleg tudják, hol vannak). Mi is szerettünk. Egy térdelős gitárszóló, két ráadás és el is repült a két óra. Sajnos. Kint egy kis várakozás után egy okostelefonnal és két dedikálandó CD-vel felszerelve sikerül elkapnom Zolit. Meglepő módon készséges és közvetlen, első találkozásnak felemelő. Egy közös képpel, két széthallgatandó CD-vel, szép élményekkel és jó hangulattal távozok. A koncert ötösre vizsgázott.

Ebbe mi a meglepő? Az, hogy kezdetben a zenekar húzószáma (igen, a "Bogozd ki") egyáltalán nem jött be, még most sem a kedvencem. Aztán egyre több művüket hallottam és egyre jobban kezdett érdekelni a dolog (Mi ez, ha nem sokrétűség?).  Azóta ez volt életem második koncertje és ennyibe telt, hogy a rajongójuk legyek. Nem a megszállott, első perctől követő, de a rájuk most már mindenképp odafigyelő, és ez nagy dolog.

Gyors összefoglalás: A koncert bitang jó volt, úgy teljes egészében. Engem megnyertek és, azt tanácsolom, ha elsőre nem is tűnik a ti világotoknak, ne írjátok le őket pár szám alapján, kotorjatok utánuk. Engem azóta is megleptek már pár hangzásvilággal, kísérlettel.

Ebből egy kis ízelítő:

(Ez pont nem volt, de újdonsült kedvencem és nagyon más, mint a többi)

És végül egy Kistehén is:

A segítség (The Help)

Figyelem: A következő cikkben szereplő esetleges rasszok általi megkülönböztetéssel az író senkit nem szándékozik megsérteni, a film témája követeli meg azt.

Kis intermezzo után el is érkeztünk a sorozat elejére, a személyes Oscar nyertesemhez, aminek mibenlétét kis utánajárással mostanra bárki kideríthette. Bizony, a The Help az, egy könyvadaptáció, amit sokan észre sem vehettek (És ezek után bizonyítsam be, hogy nincs hipster-szindrómám, nem csak azért szeretem az ismeretlen filmeket, mert ismeretlenek), de higgyétek el nekem, kár lenne elsuhanni felette.

A kérdés persze szokás szerint nyitott: mi ez és mért szeressük? Hát erre a cím nem fog válaszolni, nekem legalább is mind az angol, mind a tükörfordított magyar változat elég semmitmondó volt, sőt az ige főnevesítése is kissé idegennek hatott, de ezt már tényleg a nyelvészeimre bízom (úgy is van jó pár). A plakátról már megint nem sok értelmeset lehet lebányászni: suttogó nők, cselédek, úri lányok, '60-as évek, feketék és fehérek. Ezek alapján nem is csodálnám, ha valakit nem röpítene be a moziba a film. Itt bizony vagy csajos intrikák lesznek (nekem azokból élőben is sok), ne adj' isten   vígjáték (a Koszorúslányok megtekintéséhez még mindig nem ittam eleget), esetleg valami faji-nemi megkülönböztetést feldolgozó film, ami már jó úton halad, de sokszor beleesik a dolgok elsarkításának bűnébe (szegény elnyomott nők társadalma, a fehérek kizsákmányoló magatartása a feketékkel szemben és társaik). Aztán jött a hidegzuhany a filmezés közben: mindhárom feltevés igaz is, meg nem is, ráadásul mindezt piszkosul élvezem.

A történet valóban egy '60-as évekbeli kisvárosban játszódik, abban az időszakban, amikor már papíron "majdnem" mindenki egyenjogú volt, de a gyakorlat mást diktált. Bár a rabszolgaság megszűnt, a feketék még mindig házi alkalmazottak voltak, a nők pedig hiába dolgozhattak, keveset vettek fel igazi állásba és őket is nehezen. Persze ez utóbbit sokan nem is bánják a városi nők közül, teljesen jól elszórakoznak a partijaikon és gyűléseiken, amíg a férj a pénzt keresi, a fekete házvezetőnő (a segítség, ugye) pedig ellátja a háztartásban adódó feladatokat (Nem is akarnak dönteni, talán ezért olyan népszerű a Twilight ...). Ez alól kivétel Skeeter Phelan (Emma Stone), aki újságírói karrierjét akarja építeni, de ajánlások és tapasztalat híján egyelőre nem viszi sokra. A helyi lap háztartási rovatát kapja meg, amit, bár örömmel elfogad, segítség nélkül nem tudna vezetni. Ezért kéri meg egy barátnője házvezetőnőjét, Aibileen Clarkot (Viola Davis), hogy adjon neki tanácsokat az ügyben,  és ez után fogalmazódik meg benne az ötlet, hogy meg kellene írni a cselédek történeteit is egy könyvben. Az ötlet a kiadó részéről sikert arat, de a könyv alanyai nem akarnak belemenni a kockázatos leleplezésekbe. És kezdődik a bonyodalom. Az egyik szálon.

Itt ugyanis a szigorúan vett történet sokadrangú elem, a csoda annak elmesélésében rejlik. Kapunk ugyanis egy halom mellékszálat (csak úgy, mint Mikszáthnál;  tessék azért olvasni is!), mellékszereplőket kidolgozott egyéniségekkel,  és úgy általában egy élő, lélegző atmoszférát, "táplálékláncot" és korrajzot.

A mellékszálak talán legjelentősebbike Minny Jacksoné (Octavia Spencer), aki mint Aibileen barátnője és cseléd tűnik fel, de míg az előbbi cserfes és hangulatember, az utóbbi inkább csendes, bajait elfojtó. Ez a két ellentét a filmben azonban nem taszítja, inkább kiegészíti egymást, megkapjuk, hogy reagálnak nagyon különböző emberek egyazon helyzetre, sőt Minny viszi végig a film vígjáték vonulatát is (most úgy írnék ide példákat, de azzal hatalmas poénokat rontanék el). Aztán ott van Minny "gazdája", a "tápláléklánc" csúcsát képező Hilly Holbrook (Bryce Dallas Howard) is, és itt most muszáj egy kitérőt tennem. Nekem a Harry Potter filmekben valahogy sosem Voldemort volt a főgonosz, ő csak hatalmat akart, leigázni a világot és bosszút állni. Nála azonban volt egy sokkal kétszínűbb karakter, aki mindenkit úgy kínzott és tört meg, hogy végig azt hangoztatta, csak a jó szándék vezérli, ő volt Dolores Umbridge. Őt kapjuk meg megfiatalodva a falkavezér Hilly személyében, ezzel megalkotva a leghétköznapibb,  s emiatt a legellenszenvesebb főgonoszt az idei évben. Hilly (és akarat nélküli bábhadserege, vagyis barátnői) ugyanis mindent megtesznek, hogy az "egyenlő bánásmód" még sokáig idézőjelben maradjon, olyan hangzatos dolgokkal takarózva, mint a motiválás, család, higiénia vagy a becsület. Ennek a csapatnak részben Skeeter is tagja, (bár csak jelenlétben, nem felfogásban) mégsem maradhat ki az abszolút fekete bárány,a teljesen kirekesztett Celia Foote (Jessica Chastain) sem. Celia ugyanis elkövette azt a hatalmas hibát, hogy a falkavezér kiszemeltjével házasodott össze, és mint szegény, egyszerű lélek, nem is tud róla. A dolgok tovább fokozódnak, mikor ez egyik cseléd hozzá kerül,  és az ő ügyefogyott, de végtelenül jóindulatú élete is megváltozik. És még szóba sem jött Skeeter anyja, Charlotte Phelan (Allison Janney) vagy Hilly mamája, Missus Walters (Sissy Spacek) története, sem a múltat taglaló szálak vagy a kis anekdoták. A történet tehát bitang jól össze lett rakva.

Mint ahogy a színészgárda is. Most nem is a két főszereplőt, Emma Stonet vagy Viola Davist emelném ki. Emma megint jól játszotta a fiús lányt, Violát pedig már a harmadik alakjában látom (a "Rém hangosan ésirtó közel" -ben és az Oscar gálán), de egyiket sem ismerném meg a másik alapján, nagy átváltozóművész, megérdemelte volna az Oscart mély, érzelmes alakításáért.

Viszont a figyelmem legjobban mégis a mellékszereplők ragadták meg. Ott van elsőre Octavia Spencer nagydumás alakítása, amivel elvitte az aranyszobrocskát, részben jogosan. Részben, hisz az ő alakítása is hiteles volt és mi tagadás, igen szórakoztató is, nekem maga a szerep kissé sztereotipra sikerült (bár ezt kiszínezte). Bryce Dallas Howardot nem is azért említeném meg, mert szerettem, épp ellenkezőleg. Sikerült ugyanis egy olyan mélyen gyűlölhető valakit a vászonra teremtenie, hogy már az első pár percben az járt a fejemben, lehet, hogy megütnék egy nőt (persze a valóságban nem történt ilyen). Sissy Spacek, mint az előbbi karakter anyja szintén nagyot alakított, élénk és fura öreglányt rakott össze nekünk, akit a végére azért igen megkedvel az ember és meg is sajnál a lánya miatt.

És most értem el a fináléhoz, név szerint Jessica Chastainhez, aki magasan a legtöbbet hozta ki a forgatókönyvi anyagból. Kissé együgyű és kevésbé hangsúlyos karakterével ugyanis olyat sikerült véghezvinnie, mint még keveseknek: Egy jelenetben összeszorította a torkomat egyetlen mondatával. (Pedig sem a Titanicon, sem az Oroszlánkirályon nem sírtam.) Ezzel, és azzal a végtelen jó szándékkal, az elesettségével és ennek ellenére kitartásával a film végére elérte, hogy karakterének akár a kezét is megkértem volna. Itt még illik azt is megjegyezni, hogy a hölgynek nem ez az első ilyen húzása, Az élet fájában is bizonyított már, és ha van igazság, az Oscar nem kerüli már el sokáig.

Mi a végeredmény: Egy olyan témáról, aminek hallatára nem rohantam a pénztárakhoz egy olyan filmet kihozni, ami él és mozog, atmoszférával,  színészekkel és a vászon innenső részén is kiütköző érzelmekkel rendelkezik olyan teljesítmény, ami nekem Oscart ér. Ugyan ez a helyzet Jessica és Viola játékával is, de süvegeljük meg a valódi győztes Octaviát is.

A film mindenkinek kötelező, az aktivisták és a kor rajongói szokás szerint jobban érintettek, de nem sokkal. Van is benne humor,  meg komoly is, lesz is happy end,  meg nem is. Még így visszagondolva is a film hatása alatt vagyok, és ezt a hatást mindenkinek ki kell próbálnia.

Trailer:

Nagy zenék nyomában 2

Úgy látom, ez a zenés dolog nektek is megtetszett, jöjjön hát még 5 érdekesség:

Amélie - La Valse D'Amelie

Saint-Saëns- Danse Macabre 

From:  Hugo 

(Sajnos jelenetet egyikhez sem találtam, de higgyétek el, benne vannak a filmben)

Barry Louis Polisar - All I Want Is You 

 

From: Juno

John Prine - Day Is Done

From: My Name Is Earl S4E22

The Police - Roxanne

By Moulin Rouge

Nagy zenék nyomában

A youtube böngészése közben az ember könnyen belefut jó dolgokba, akár olyanokba is, amikről meg is feledkezett. Így történt velem is, megtaláltam egy rég hallott filmzenét, ami felelevenítette bennem az egész mozit. Innen jött az ötlet, hogy kigyűjtsek pár kevésbé ismert, de remek zenét pár remek filmből. A teljesség igénye nélkül tehát:

 Johnny Cash - God's Gonna Cut You Down

 From: True Grit Trailer

 Nina Simone - Sinnerman

From: Sherlock S2E3

Otis Taylor - Ten Million Slaves

From: Public Enemies

The Dubliners- The Rocky Road To Dublin

From: Sherlock Holmes

Goya's Ghosts - El pelele esta malo

(Ha ebből valaki ismer "eredeti" változatot, szóljon)

Rém hangosan és irtó közel (Extremely Loud & Incredibly Close)

Aki nyomon követte az Oscar-listámat, rájöhetett, hogy már csak két cím van hátra. Az egyikről még hallhatott is valamit, de a másik címe teljesen ismeretlen. Nem jelölték sok díjra (összesen 2 Oscar-jelölést kapott), nem reklámozta a média, még a mozik plakátjain is elvétve látható csak. Nekem mégis megérte megkeresni. Az ezüstérmesem: a Rém hangosan és irtó közel.

"Na ez mi?" kérdezhetik sokan, a cím alapján joggal. Bár a fordítás hű az eredetihez, ebből maximum egy horrorfilm hallható ki. De nem. Dráma ez, gyerekkel, 9/11-el és mentális betegséggel. Akkor amerikai szívet facsaró, ríkató klisé-tömeggel lenne dolgunk? Meglepő, de még ez sem nyert, pedig a nagyon amerikai témákra, ha valaki, hát én allergiás vagyok (A bombák földjént hallottam volna a hátsó sorból? Biztos csak a szél...). Akkor MI EZ?

Számomra egy olyan kedves kis film, ami megvillant egy keveset az Amélie csodálatos élete szerethetőségéből. Adott egy többé-kevésbé normális amerikai család: Thomas Schell (Tom Hanks) egy boltot vezet, felesége, Linda (Sandra Bullock) egy irodában dolgozik, amíg a fiuk Oskar (Thomas Horn) vagy iskolába jár, vagy a nagyi (Zoe Caldwell) köti le figyelmét. Oskar figyelmét márpedig le kell kötni: A fiú imád felfedezni, rejtélyeket megoldani és úgy általában igen eleven és fantáziadús világban él. Kicsit más is, mint a többiek, talán az Asperger-szindróma miatt (ez az autizmus enyhébb változatának felel meg), de ez őt sosem zavarta, hisz az egyedi észjárását megosztja apjával, aki folyton új történeteket, kalandokat talál neki. Az idilli képet a 9/11-es tragédia szakítja csak meg, aminek ideje alatt Oskar apja épp a World Trade Centerben tartózkodik, és bár sikerül pár üzenetet hagynia telefonon, nem jut ki élve. Oskar, aki egyszerre veszti el apját és lelki társát, kétségbeesetten kutat valami után, ami az apa után maradt és ezt meg is találja a szekrényben kallódó kulcs képében. A zár nélküli kulcs új, megoldatlan rejtélyt jelent, amit tán az apja hagyott rá, így hát a fiú nekivág New Yorknak, hogy megtalálja a tárgy gazdáját. A keresés közben aztán egy halom ember életébe belecsöppen, többek közt a nagyi titokzatos, néma bérlőjébe, egy öreg úréba (Max von Sydow) is.

A történet jó, újszerű, de tele van buktatókkal. Először is ott van Oskar állapota, de a fiút a történet nem mint beteget (magát az Aspergert is csak egyszer említik a mű során és ott is hangsúlytalanul), hanem mint egy nyitott, felfedezésre és kalandra vágyó kisembert ábrázolja. Néha persze furcsa közvetlensége az idegenekkel, de ez is inkább áldásként jelenik meg. Maga a világ sem olyan sötét, mint ahogy azt sok városi mű próbálja feltűntetni: inkább csak mindenki fura a maga módján, de a legtöbben nem akarnak rosszat a másiknak. A film egyszóval itt nem csak toleranciára akar tanítani, hanem az eltérő dolgok értékként való észrevételére is, megspékelve ezt egy olyan derűs világfelfogással, ami már sokunknak hiányozhat e túl paranoid és elidegenedő világban.

A másik nagy csapda a szeptember 11-i támadás történetbe szövése lehetett volna, de a film ezt is játszi könnyedséggel elkerüli. Az apa halálának körülményei ugyanis túlmutatnak a konkrét példán, a film ugyanúgy feldolgozhatná a sajnos túl aktuális olasz hajóbaleset vagy egy omladozó ház romjai alatt rekedt ideiglenes, halálra ítélt túlélő történetét. A hangsúly itt inkább az "élő kapcsolaton" van, azon, hogy telefonon keresztül végighallgathatjuk szerettünk először nyugtató, majd egyre rémültebb utolsó perceit (ezt a vonulatot egyébként maga a film is gyönyörűen átveszi, az utolsó üzenetet csak a film végén hallhatjuk). Maga a 9/11 dátum tehát nem ad a filmnek hős amerikai/gonosz arab terrorista ízt, maximum annyiban fontos, hogy Oskarnak a dátum említése után sokszor addig zárt kapuk nyílnak ki az együttérzés miatt.

Csapdák tehát kikerülve, már csak a színészgárda maradt. Itt azonban ebben sem kellett igazán csalódnom. Tom Hanks kiválóan játssza a gyerekcentrikus apukát, aki maga is kissé fura, bár én tőle tartottam legkevésbé. Sandra Bullock már rizikósabb választás volt nálam, de ő is sikeresen kilépett a bennem a Beépített szépség óta élő sztereotípiából: az erős, de gyászoló anyát szépen előadta, sőt a végén még kis ízt is adott karakterének, úgyhogy egy ötös alát mindenképp megérdemel. Max von Sydow, a film Oscar jelöltje is határozottan jót alakít, mély karaktert ad elő, még szavak nélkül is (Már rám szóltak, hogy ne hozzam rossz példának azt a bizonyos MÁSIK, hasonló hangi adottságokkal rendelkező filmet, úgyhogy zárójel bezárva), Christopher Plummer mellett ő is megérdemelten kapta volna meg a szobrot. A végére maradt az elsőfilmes főszereplőnk, Thomas Horn, akin viszont néha nem tudtam elmenni. Az egyik előzetesben is látható összeomlása elsőre például elég gyengének hatott, de a film környezetébe ültetve hajlamos voltam elhinni, hogy ő tényleg más és kissé fura a jó értelemben, s mivel ez volt a cél is, azt hiszem ő is megkaphatja a jó jegyet. Érdekes még, hogy a filmben feltűnik a Némafilmesben is szereplő John Goodman és A segítség fő karakterét játszó Viola Davis is, így a film egyfajta jelöltek közti olvasztótégellyé is vált.

Az összvélemény pedig: Nézze meg mindenki! Amélie rajongói szerintem szeretni fogják, de aki egy kedvesebb, embereket összekapcsoló filmre vágyik, az is tegyen egy próbát vele. A mély lelki töltetre vágyóknak ott a tragédia kibontása, az örök gyerekeknek pedig ott a kaland, amit akár ők is szívesen kipróbálnának. Mindenki másnak meg ajánlom, mert csak!

Trailer (aranyos):

 Trailer 2 (drámai):

Éjfélkor Párizsban (Midnight in Paris)

Figyelmeztetés: A filmnek semmi köze Paris Hiltonhoz! A film zsánere vígjáték.

Amennyiben ezt az üzenetet látod, sikerült azon ritka pillanatokat elkapnom, mikor a kolis net működik. Ezt a tökéletes alkalmat pedig had használjam arra, hogy belekezdjek személyes dobogósaimba, hisz az Oscar már lecsengett ugyan, de ha valamit, ezeket a filmeket érdemes megnézni.

 Ha már párhuzamot vontam az Utódok és a Pénzcsináló között, most hagy  folytassam egy ellentéttel. Az Éjfélkor Párizsban ugyanis éppen szöges ellentéte Az élet fájának. Bizony egy nagyközönség-kompatibilis filmmel van dolgunk Woody Allen tollából, és ha ez valakinek a közelgő világvége első hírnöke lenne, megérteném. Ez viszont nem változtat a tényen: a film határozottan jó, van mondanivalója, sőt még egy alig titkolt pikantériája is ilyen versenytársak mellett. De mért lett Woodyból Hollywoodi (elnézést, nem hagyhattam ki)? Nézzük csak szép sorjában.

 Az alapkoncepció még nem lenne gyanús: Az amerikai forgatókönyvgyártásra kárhoztatott író, Gil (Owen Wilson) drága (és Woody nőalakjaihoz híven kiállhatatlan) jegyesével, Inezzel (Rachel McAdams) Párizsba utaznak. A város Gilnek még mindig a művészet Mekkáját jelenti, mindenhol a klasszikus idők nyomait keresi, Inez viszont jobban el van foglalva szüleivel, barátaival, Carollal (Nina Arianda), de főleg a tudálékos Paullal (Michael Sheen). Neki nem több a város, mint pár látványosság és pocsék időjárás keveréke. Nem csoda hát, hogy Gil inkább leszakad a csapattól, egyedül járja be az éjszakai város utcáit.

 Egyik felfedezőútján azonban belefut egy mulatozókkal teli taxiba, ami egyenesen a '20-as évekből jött, és nem telik bele sok idő, hogy az íróval a fedélzetén térjen vissza oda. Ott aztán találkozik a kor nagy művészeivel Hammingwaytől a Fitzgerald páron át Daliig. A történetet itt viszont el kell vágnom, ha nem akarok sok poént lelőni, és mért akarnék, inkább mindenki nézze meg maga.

Hogy mért? Első körben ott vannak a kor nagy művészei, akiket így testközelből felfedezni hatalmas élmény azoknak, akik ismerősek a pályájuk legalább egy részével. Itt azonban ki kell térnem arra is, hogy mivel a film amerikai, művészeket is inkább abból a kultúrkörből találunk, úgyhogy aki kíváncsi lenne egy Lédát fűző Adyra, azok számára rossz hírem van (kivéve, ha hajlandóak pár milliárd dollárt nekem adományozni, de akkor is beletelik a dolog pár hónapba). Azonban valakit nem hatna meg a fennköltnek ábrázolt művészek mindennapi jelene (lásd még Amadeus), azoknak is tartogat a film épp elég jelenetet, amitől a karfát csapkodva, popcorntól fuldokolva nevethetnek. Erre talán a legjobb példa Dali (Adrien Brody) rövid, de annál hatásosabb megjelenése. Egy idő után pedig azon kapja magát az ember, hogy az internetet túrja ezen nagy írók, költők és művészek után, csak hogy leessen még egy beszólás.

Másik nagy érv a film mellett a már említett pikantéria. A történetből ugyanis simán kerekíthettek volna egy újabb nosztalgiafilmet, sőt részben kerekítettek is. Azonban Woody mert tovább menni, és a szokásos öniróniával saját nosztalgia-rohamait is kigúnyolja, mint tanulság, és ezzel együtt persze, mint anno Dugonics Titusz, magával rántja az Oscar két ünnepeltjét is. És ez A némafilmest tekintve egy kis elégtételt is jelent a túlzott istenítésért.

 Végül persze ott van a tény is, hogy ez egy Oscar jelölt vígjáték, ami lássuk be, ritka, mint alegnagyobb énekes madár albínó változata. Ebből fakadóan nincsenek benne világmegváltó gondolatok halmazai, egy tanulság van, de az annyira szépen kibontva és annyira aktuálisan tálalva, hogy senkinek nem lehet hiányérzete.

Sajnos a színészgárdával már nem vagyok ennyire megelégedve. Owen Wilson, mint Gil viszi előre a történetet, meg is kedveljük, de semmi több. Mintha színészünk annyira belemerült volna a középkategóriás családi vígjátékok tengerébe, hogy, még ha van is neki rejtett tartaléka, itt nem hozta elő. Ez a funkcionalitás egyébként majdnem minden szereplőre érvényes, így Rachel McAdams igazi álomgyilkos hárpia, Michael Sheen felvágós sznob és így tovább. A régi művészek közül külön említést érdemel Corey Stoll, mint Hammingway, aki a kissé magába fordult, kissé agresszív és kissé megmagyarázhatatlan írót gyönyörűen kiszínezi; továbbá Adrien Brody Dalíja, aki már említett módon a legnagyobb epizódkaraktert képviseli a filmben. Megjelenik még a múltban egy bizonyos Adriana, akinek szerepére a spoiler miatt direkt nem tértem ki, de az őt alakító Marion Cotillard játéka is dicséretre méltó.

A kissé kétdimenziós karakterek a filmben azonban nem szúrnak szemet, hisz mindenki teszi a dolgát és csak így, kritikus szemmel boncolgatva lóg ki néha a lóláb.

Mit kapunk? Jó történetet, rengeteg utalást, emberközeli művészportrékat, woodys és populáris poénokat, egy kis csipkelődést a divathullámmal szemben és happy endet. Jól hallottátok: Woody Allen filmjében happy endet! Persze kicsit sajátos ez is, és benne marad a megkeseredés lehetősége, de akkor is. Már ezért is érdekes a film.

Bár már nem aktuális, jelöléseit mind a 4 kategóriában indokoltnak érzem. A legjobb látvány talán nem ezé a filmé, de a legjobb rendezés és a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriában nálam favorit volt, sőt az utóbbit meg is nyerte. A legjobb film értelem szerűen még mindig más (Owen Wilsonon azért mégsem tudtam túllépni), de hogy méltó a 3. helyre, az biztos.

Végre egy mű, amit mindenkinek ajánlhatok. Persze a '20-as évek ismerői és Woody rajongói fogják igazán átérezni a film nagyságát, de ezt megnézhetik azok is, akik csak egy sima vígjátékra vágynak. Jó randira, haverokkal, filmesztétáknak, talán csak a gyerekek unják meg kicsit. De senki más.

Trailer: