Eurovízió by Alex

Lecsengett az Eurovízió döntője és a Drága Média ezzel foglalkozó része keres valamit. Van, aki az alsó állkapcsát, van, aki a mentségeket és van, aki (szokás szerint) a szitkokat. Mert ByeAlex és Kedvese a 10. helyen végzett Európa színpadán, megelőzve ezzel például a briteket, a franciákat és a németeket. Mi több, előttünk, a 9. helyen végzett Anouk, a holland lány a verseny egyik legjobb dalával. Mondjam még? Egyedül több pontot szerzett a döntőn, mint a Compact Disco és az istenített Wolf Kati együtt. De mért érdekel ez engem?

Maga a jelenség izgalmas. Kis hazánk bulvárközönsége már akkor felhördült, mikor Alex megnyerte a válogatót. Mert, hogy mi az már, hogy idejön hülye ruhákban, énekel valami lötyögőset alterszöveggel, képzetlen, tökéletlen hangon, aztán ezt rakjuk ki Európa elé. (Persze Lady Gaga hempergődzhet üvegcserepekbe fellépő ruha gyanánt, de az más, ő sztár.) Ez a hozzáállás még a zsűri egy részén is átütött, Rakonczai Viktor például igen rosszul leplezte ellenszenvét még a döntő előtti beszélgetésben is. Előtte persze az idei mezőnyt is leszólta, mondván kevés az új, jó popszám. Ezzel még egyet is tudnék érteni, ha utána nem a mezőny tucatpop számait (konkrétan a svédet és a belgát, mindkettő utánunk végzett) emelte volna ki üdítő kivételnek. És ebben a szakmai áltudásban látom a ByeAle- jelenség lényegét és sikerét.

És most nem a zenei, vagy a popszakmai tudásról van szó. Ahhoz bizonyára ért annyira, hogy a tévében mutogassák, mint viszonyítási pontot. De az Eurovíziót (és ezzel egy kicsit a világtrendet) sem ő, sem a legtöbb kritikus nem érti meg, nem látja. Mert, megkockáztatom, ByeAlex volt a legversenyképesebb, aki kijuthatott Malmöbe. Figyelem, nem technikailag a legjobb! Legversenyképesebb.

Kiváló énekesekkel ugyanis már Dunát lehet rekeszteni. A recept megvan, tehetségkutatókból évente előbányászunk legalább 2-3-at. Ott még nagy előadók híres és kedvelt számait énekli mind, lehet is őket szeretni. Aztán jön a lemezszerződés, és írnak nekik (tisztelet az IGEN RITKA kivételnek) egy sablondalt. Egy "friss popszámot". Olyasmit, ami mostanság megy Amerikában is. Persze a tengerentúlon is az előző siker alapján írják a következőt, vagy épp egy régi slágert tuc-tucosítanak meg rapesítenek. Ezzel pedig azt érik el, hogy az előadó elsikkad. Nem jó, nem rossz: hallgatható, ami ebben a szakmában a legrosszabb. A magyar popszakma, hála a kísérletező készség teljes hiányának, hallgatható minőségben lebeg, jó előadókkal. Aki meg kísérletezik, azt a szakmaiságra hivatkozva visszahúzzák. Erre volt jó példa nekem Janicsák Veca saját dala, amit még anno "bonyolultnak" mondtak. Igen, ez már negatívum. Slash jó gitáros, csak a szólói bonyolultak sajnos. Nonszensz.

Ebbe az atmoszférába lőtték bele a mi kis hipsterünket, aki nem csinált mást, csak újat. Eddig ugyanis senki nem ment fel elsőre kaotikusnak tűnő ruhában, vastag kerettel a színpadra. Senki nem énekelt szerelmes dalt elvetemült, underground költői képekkel egy egyszerű, a trendbe nem passzoló ritmusra. Senki nem énekelt kiforratlan hangon. És akkor jött a popguruknak a meglepetés: szerették. Még így is szerették, tökéletlen hanggal. Mert új volt, saját volt, őszinte és emberi. De főleg MEGJEGYEZHETŐ.

Ennek fényében nézzük meg a tavalyi és idei befutókat. Előző évet ugye megnyerte Loreen az Euphoriával. Kedves, megjegyezhető arc, kis esetlenség (emberi), iszonyatos markáns hang és jó dal. A második helyen végeztek az orosz nagymamák. Megjegyezhető, aranyos, emberi, kellemes, egyszerű nóta. Semmi eget rengető hang. Az idei győztes dán lány megint mindent bevetett: kedves, emberi, megjegyezhető (nincs cipő rajta), jó dal, jó hang. De a második azeri produkciót például csak egy koreográfia repítette idáig, ami, való igaz, zseniális volt, de a dal például elsikkadt, középszerű volt. De MEGJEGYEZTÉK. Valami markáns dolog miatt magmaradt. És nem véletlen, hogy az első 4-hez mind tudok egy jelzőt társítani. Alex is MEGJEGYEZHETŐ és MEGKEDVELHETŐ volt, amit sem a Compact Disco, se Wolf Kati nem tudott megteremteni.

És most megy a mentegetőzés, hogy "de ÉN bíztam benned" az egyik térfélen, a szokásos fikázás a másikon. Utóbbi általában abba kapaszkodik, hogy még így sincs hangja a "csávónak". Ők nem néznek végig a rock legendákon. Nem az a lényeg, milyen tiszta egy hang, hanem, hogy mennyire jó egy dal, mennyire megjegyezhető vagy szerethető. És ezt azért nem vitatnám el Alextől.

P.S.: Amennyiben valaki most jön az "egész csak politika, meg bunda" hozzászólással, annak üzenem, hogy igen, de nem. Lényegében nem igazán. Aki ezt nem érti, annak kedvéért szívesen írok erről is egy cikket, csak szóljatok!

Extra Gosling

A Gosling-hét befejeződött, de ti a Facebook oldalon voltatok olyan aktívak és megszavaztátok a ráadást. Szóval végre kiélhetem magam. Jöjjön, amire eddig vártam: Őrült, dilis, szerelem.

Most akkor ez mért extra rész? Leginkább, mert a filmet már több hónapja volt szerencsétlenségem látni, és azóta sem bírt rá semmi földi vagy égi hatalom, hogy megnézzem újból. Úgyhogy ez olyan „mi élte túl az agyamban” kör lesz, nagy filmeknél úgy is ez számít. Meg a borzalmasaknál is. De hagy kezdjek bele a rugdosásba.

Egy jó cím elárulja, miről szól a film. Csak hogy műfajon belül maradjak: Az 50 első randi jelzi, hogy itt valami újra meg újra fog indulni a románcban. Na most nézzük meg a pár sorral fentebbi címet: Őrült, dilis, szerelem. (Crazy, Stupid, Love). Mit látunk ebből? Lesz szerelem, ami vicces. Azaz: a film annyira nem szól semmiről, hogy már a készítők sem tudtak az ég egy adta világon semmi figyelemfelkeltőt beleszuszakolni a címbe, mint a romantikus vígjáték műfaj 2 fő ismérvét. Mintha legyártanám a Rémisztő történések című horrort vagy a Tragikus jelenetek című drámát. Talán még az aljas pornófilmeknek van ilyen lényegre törő címe néha. (Az akciófilmeket direkt hagyom, mert ott is divat volt a semmiről forgatókönyvet írni.) És mielőtt belekötnétek: igen, van közte vessző, de ez se nem fokozás, se nem felsorolás, max. design elem.

Ezek után miről szólhat egy film: SEMMIRŐL. Bővebben van egy középkorú pasas ( Steve Carell, aki kezd a szememben Adam Sandler színészi szintjére süllyedni), akit kidob a középkorú felesége, mert szerencsétlen. Ő összehaverkodik a helyi bár ügyeletes szexi fiújával (Gosling), aki kitanítja a csajozás művészetére. Persze főhősünk ugyanúgy béna marad, de a film felétől a nők hirtelen megszeretik. (Itt borítottam fel az első asztalt BULLSHIT csatakiáltással). Persze ő a régi anyut akarja, meg közbe a szexidol Gos összejön Emma Stone-nal (őket nagyon össze akarja hozni Hollywood), akiről a film közepén, (mintegy fordulat), kiderül, hogy ő a középkorú csávó lánya. (Ez most durva spoiler volt, de nem érdekel, ne nézzétek meg, ha eddig megúsztátok.) Itt kéne még több vicces dolognak történnie, de nem történik. Persze próbálkoznak mellékszálakat is behozni, mint a hormontúlfűtött tini lány, aki középkorú apura bukik (BULLSHIT No. 2), vagy apu gyereke, aki meg az előző tinilányra. Ja meg ott van Kevin Bacon, aki a főhős nőjét elcsábította és utáljuk, mert…mert ő Kevin Bacon és ő mindig rossz.

Ok, a történet gagyi, de ez romantikus film, itt úgy is az érzelem meg a poén a lényeg.

#1 NEM, történet akkor nem kell, ha nem veszed észre, hogy nincs.

#2 A többes szám indokolatlan. A film ugyanis tartalmaz 1, azaz EGY darab poént. Azt meg lelőtték már a neten, kép formájában (s mivel gonosz vagyok, én is belinkelem a leírás alá). A többi hely, ahol röhögnöm kéne, csak kellemetlen helyzet. Ciki. Nem vicces. Mondom a példákat.

Apu kigurul a kocsi ajtaján, mert nem akar párkapcsolati problémákról beszélni. Vállrándítással nyugtázom, hogy ez hülye.

Apu csajozás közben az exéről beszél, mikor mondták neki, hogy ne tegye. Az előző művelet kisebb lelkesedéssel ismétlődik nálam.

A kissrác egy pavilont ácsol a suliban, hogy bevallja szerelmét a tinicsajnak. Enyhe empátia tör a felszínre, aztán a kínomban zabált popcorn visszatuszkolja a sötét bugyrokba.

Tinicsaj meztelen képeket készít magáról, hogy bevágódjon apunál. Halk „Mi a bánat…?” kérdés hagyja el ajkamat.

Tinicsaj a film végén ezeket a képeket a kissrácnak adja, hogy maszturbáljon rájuk (ez burkoltan el is hangzik), amíg olyan idős nem lesz, hogy ne számítson a korkülönbség. Itt borult fel a második asztal egy „Ti betegek vagytok, b +!” felkiáltás kíséretében.

Mi a közös ezekben a jelenetekben? Az, hogy az esemény vagy nem váratlan (szerencsétlen karakter átlagosan szerencsétlenkedik), vagy nem szórakoztató. És ezekből egy jó vicchez mindkettőnek teljesülnie kéne.

Persze a végén mindenki összejön mindenkivel (BULLSHIT over 9000), és lehet örülni meg csöpögni. Már ha valakit még érdekel egy karakter sorsa is. Mert a karakterek laposak. Talán Emma kapott volna még egy érdekesebb szerepet, de őt pofátlanul háttérbe szorították Goslinggal együtt. És ha már feljött a neve: Ő ugyanaz a bármacsó, aki a Gengszter osztagban volt, csak minden más tulajdonság nélkül. Persze kiderül, hogy a csajok megfektetése csak egy érző szív segélykérését takarja egy rendes fiúban, akit csak „meg kell javítani” (BULLSHIT n+1), de Ryannek így is csak a felső teste mutogatása maradt, mint szerep. Ami valóban izmos, de a meztelen idomokra egy, már említett, másik filmtípus állt rá, itt közel nem elég, hogy elvigyen egy filmet. (Csendben megjegyzem, Emma Stone felsőteste sem lenne az.)

Steve Carell meg egyszerűen fárasztó és túljátszottan hülye.

Összefoglalva, mért létezik egyáltalán ez a film?

1. Ryan Gosling felsőteste (megkapjátok képen)
2. Még egy romantikus film, ami bíztat, hogy mindig van esély (de hogy mit TEGYÉL a siker érdekében, arról egy nyomorult szót nem szól.)
3. Lehet rajta nevetni (elég alacsony ingerküszöbbel, ha az ember a saját kisujján is tud. Viszont poént csak nyomokban tartalmazhat.)
4. Pénz a producernek, mert az első három faktor elég ahhoz, hogy a csajok megnézzék.

Most mondanám, hogy én eleve utálom a romantikát, de a Silver Liningot most néztem végig másodjára különösebb végtaglerágási inger nélkül, szóval még ez sem lehet a baj.

A legjobb, amit ilyenkor tehetünk, hogy elfelejtjük a kedves Gosling kedvéért, hogy ez a film létezett, és ha véletlen mégis megnézzük, leformázzuk az agyunkat egy másfél órás nyancat maratonnal. Az legalább aranyos. Meg szivárvány. Meg szendvics testű cica.

Trailer:

Nyancat (helyette):

Brute Criminal

A hó, a hideg és a húsvét ellenére csak befutottam hozzátok a (hivatalosan) utolsó Gosling filmmel is. De nem is baj, hogy a lejtő ezen részén már megállunk.

Következő filmünk ugyanis a Gengszter osztag. 2013-as, már épp, hogy nem premier film (jó, 2 hónappal épphogy nem). Jó hangulattal. Jó színészekkel.  Jó rendezővel (A Zombielandet is jegyző Ruben Fleischer). Meg még valamivel, ami ezt az egészet átfirkálja kicsit. De sorjában.

A történet alapján a 2. világháború utáni Los Angelesben járunk, ahol a bűnözés virágzik, mindenki bárokban tölti a szabadidejét, napközben meg kalapban-öltönyben járkál a mára klasszikussá vált autók közt (főleg, ha rendőr). Itt próbálja a rendet fenntartani a háborús veterán (mondjuk akkor kb. mindenki az volt) rendőr, John O'Mara (Josh Brolin), fittyet hányva a rendőrséget és az egész várost zsebében tartó maffiafőnökre, Mickey Cohenre (Sean Penn, vigyázat, nem Bean, ő meghalni szokott). Az idős, kötelességtudó rendőr akciója persze nem marad észrevétlen: bátorságáért feladatul kapja egy hivatalosan nem létező, gengsztervadász osztag létrehozását. Maga mellé sorakoztatja Hulkot, Vasembert, Thort…navárjá, nem. Szóval ott lesz a szépfiú (talált, ő Gosling), aki a főnök nőjét szereti (Emma Stone), az öreg mesterlövész és kis padawanja, a technikus csávó, meg még valaki, akiről a végéig kb. azt sem vettem észre, hogy szerepel. És itt kezdődik a baj.

 A történetből gyorsan tisztázódik, hogy Goslingon és O’Marán kívül igazán senki nem érdekel minket, és ők is általában akció közben jelennek meg. Van benne 2, úgy ahogy szerelmi szál is, de abból az egyik a fő főhősért (O’Mara) aggódó feleség (mondjuk őt bírtam), a másik meg Emma és Ryan Gosling ötperces románca. (Nem vicc, a sziacicavangazdádtól a tevagyéletemszerelméig kb ennyit látjuk őket.) Az alap akció azért látványos, ötletes és változatos, amit hajlandó vagyok jóváírni a filmnek. És itt jön még egy kitérő: a beerőltetett tanulságok. A filmben ugyanis az osztag ténykedése során hullanak a maffiózók, de viszonylag kis számban. Akit lehet, inkább leütnek, a civileket pedig kímélik. A film felénél ennek ellenére az egyik szereplő világból kiábrándulva kijelenti, hogy nem tudja, mi különbözteti meg őket a maffiózóktól. Talán, hogy nem tépnek élő embert ketté kocsikkal? Nem lövöldöznek ártatlanokra? Nem adnak el mindenféle csúnya dolgot a kis Timmynek? De neeem. A másik szereplő csak hümmög valamit, hogy mi vagyunk a szükséges kisebbik rossz. Ezeknél a fazonoknál még Batmannek is több megkérdőjelezhető döntése van. Raktátok volna be a „Napi fogápolás megőrzi az íny egészségét” monológot tanulságnak, de ne ezt. És most mért mondom ezt?

Mert a főgonosz egy rajzfilmfigura. Mármint gonosz és brutális, de ennyi. Cohen egy archetipikus rohadék, aki azért bánt embereket, mert megteheti, de a brutalitáson kívül szinte semmi más jellemzője nincs. És ezért tudom elképzelni, ahogy Emma Stone egy vonat előtt fekszik lekötözve, míg Cohen a bajuszát pödri és a tenyerét dörzsölgetve várja, hogy a hős duó ellássa a baját. Az ilyen karakterekkel a legrosszabb, amit ember csinálhat, hogy elgondolkodik rajtuk: Valaki mondja meg nekem, hogy a bánatba juthatott több nagyváros alvilágának csúcsára egy ostoba ex-boxoló! Nem tudom, hogy Penn, vagy a karakter hibája ez, de így az egész elég súlytalan lesz.

A többiek azért rendben vannak. Illene kitérnem Goslingra is, de nem tudok: egész egyszerűen minimális személyisége van. Mármint a karakternek. Ő szerencsétlen még mindig jól tudna játszani, ha van mit. Így csak egy becsületes, szerelmes szépfiút kapunk n+1. alkalommal.

Mért nem dobom ki akkor az ablakon az egészet, úgy ahogy van? Nos, hát, a hangulat miatt. Valami ugyanis van ebben a korszakban, ami most még izgalmasabb, mint anno. Az elegáns öltözködés, a klasszikus autók, és a nőies nők (és férfias férfiak) elegye az egyszerűbb (értsd: betöröm az orrát a bűnözőknek és kész) problémamegoldással olyan kellemes érzetet kelt az emberben, amit még ez az egyszerű, tucat akció sztori sem tud elrontani. A látványvilág kifogástalan, az akció, mint már említettem, jól koreografált, és a végső összecsapás is sikerült annyira jóra, hogy mindenkiben elvezetődjön a bosszúvágy a főgonosz iránt.

Összefoglalva tehát kapunk egy facsipesz egyszerű filmet korrekt akcióval. Agykikapcsolásnak elsőrangú, Gosling filmhez képest gyenge. De szerethető, határozottan szerethető.

Trailer:

Különvélemény:

Különvélemény 2 (link)

If you wanna get down, down on the ground; cocaine.

Ryan Goslingot még 2007-ben jelölték egy Oscarra. Ez tény. És ha már róla szól a hetünk, kötelességemnek éreztem ennek utánanézni (hogy nektek ne kelljen). A mű, amiben ezt kiérdemelte, a Fél Nelson volt. És hogy mért írok ilyen lassan és vontatottan? Mert ilyen ez a film.

Őszintén, végre örülhetnék, hogy üthetek valamit: a jó filmeket nem lehet jól kritizálni, áradozol egy sort, és kész. De ez a film még csak nem is rossz. Ez konkrétan semmilyen. De had vázoljam fel a történetet!

A főszereplőnk Dan (Gosling, ki más), egy tanár, aki igen karizmatikusan oktat alsóvárosi gyerekeket a rasszizmus elleni harc jelentőségéről. És mellesleg drogfüggő. Erre a kis "titkára" jön rá Drey (Shareeka Epps, akkoriban elsőfilmes), az egyik diákja. Ennek hatására...jóformán semmi nem történik. Persze, a csajnak fel kell az egészet dolgoznia...kb. 10 percben. Meg úgy-ahogy megismerkednek egymással. De a film nem erről szól. Drey, mint fekete kislány, nyilván hátrányos helyzetű (ez itt Hollywood), de anyja például szereti, még ha éjt nappallá téve dolgozik is, és az éppen sitten ülő testvérének barátja, Roodly is segíti. Roodly mellesleg drogdíler, de közülük a legrendesebb, amit valaha vásznon láttam. Szóval a film nem is a megmentésre szoruló kislány esete. Persze lehetne a főszál Dan függősége is, de ez egy pillanatra sem veszélyezteti munkáját komolyan, párkapcsolata kvázi erre épül és a családi háttere egyébként is pocsék. Szóval nem is a leszokás-visszaesés áll a fő szerepben. De akkor mi?

Őszintén: semmi. A film félelmetesen személyiségzavaros, néha a kislánnyal törődünk, máskor a drogos tanárt figyeljük, aztán meg hirtelen kettőjük kapcsolata kéne, hogy érdekeljen. De igazán nem fog, mert sehol semmi komoly feszültség, csak vegetálás. És ha ez még nem lenne elég, behoznak még egy, halálerőltetett szálat. Észrevettétek, hogy a szereplők közt nincs egy Nelson sem? Legjobb tippem szerint ez egy utalás lenne Nelson Mandelára, mivel a történet időről időre beerőltet egy kiselőadást a színes bőrűek egyenjogúságáért harcoló alakokról. Na ez most körülbelül úgy néz ki, mint anno a Szomszédok végén, mikor Vágási Feri mélyen belenéz a kamerába, és a takarékos energiafelhasználásról ejt el egy mélyenszántó szentenciát. De míg kedves Ferencünk beszédének valami gyenge köze volt az előtte folyó eseményekhez, a Fél Nelson még ezt a luxust sem adja meg. Igen, a főhősünk tanár és a diákjai feketék. De ennyi. Senki nem tiporja sárba különösen a másik rasszt, senkit nem használnak ki a végletekig, és egyáltalán, ezek a betétek se nem erősítik meg a történetet, se nem mondanak vele ellent. Akkor mért léteznek? A legjobb tippem, hogy bár szerették volna, de Oscar bácsi nem gyütt. Azok számára, akik nem látták a Trópusi vihart, vagy nem értenek a vén filmesek lélektanához: Ha a történetben ott van a rasszizmus elleni harc, a szoboreső esélye szignifikánsan növekszik a stúdiód fölött a koraesti órákban.

Csak hogy legyünk fairek is kicsit: a filmből végül kibontakozik egy harmatgyenge, de ÉRTHETŐ történet, de ez akkorra már senkit nem érdekel. A vége felé van egy nagyon erős jelenet, ami jócskán igényelte Gosling zsenijét, de ezért az egy percért egy egész filmet összetákolni azért kár volt.

Apropó Gosling: ezt a jelenetet leszámítva a karaktere igen kétsíkú. Van ugye a laza és a gyerekek által imádott tanár, meg van a még mindig laza, de szétcsúszott drogos, aki nem harcol, és azt se tudja, mit akar.  A jellemzés itt meg is áll, a dologban ennyi van, így hiába jó színész, Ryan, ebből nem tudott várat építeni. Valóban, még mindig az ő játéka az, amit élvezni lehet a filmben, de ez forgatókönyvvel annyira nincs megtámogatva (megint mondom, kivéve egy jelenetben), hogy az előző két értékelt filmje nyomába sem ér.

Az elsőfilmes Epps is korrekt, bár őt is ugyanoda lökdösik az írók: dilemmázik az alvilági élet és az azzal járó közösség, és a tisztességes magány közt. Illetve néha van egy fura vibrálás a két karakter közt (nem tudod eldönteni, hogy szerelmi, baráti vagy apa-lánya jellegű-e a kapcsolat), de ezt a mozi már megint úgy elkeni, hogy ne vedd komolyan az egészet.

Ezek után, lehet, hogy meglepő, de nem tudom azt mondani rá, hogy rossz film. Ez konkrétan semmilyen. Van, lebeg a semmiben, mutogat életképeket, de nem tesz rád hatást. És ez egy ilyen film halála. Szóval csak akkor merem ajánlani, ha NAGYON sok időd van.

Trailer:

Riders on the Storm

Itt vagyok megint, még ha csak félig is. A szobát ugyanis jelen pillanatban zsebkendőtenger árasztja el, aminek tartalma az anyagmegmaradás tételét cáfolva ömlik szaglószervemből. (Too much info, tudom :D ) De "show must go on", ma se hagyok senkit Gosling nélkül. Most éppen a vezetését figyelhetjük meg. (Nem, nem konnektort nyalogat 1,5 óráig.) Műsoron: a Drive.

No igen, ezt a filmet már rég meg akartam nézni, de eléggé körülszimatoltam, és mindenki azt mondta, ezt ne vidáman nézd, mert letör. És ne is szomorúan, mert akkor meg eret vágsz. Így épp kapóra jött a köztes állapot: náthásan. Még így is érdekes túra lett belőle, de egy pillanatig se bánom, hogy rászántam magam.

A sztori szerint Ryan (akinek a filmben egyszerűen NINCS NEVE, és én csak most jövök rá erre. Egy jó pont.) egy profi sofőr, aki néhanapján rablókat menekít a tett helyszínéről, a maradék időben meg autókat bütyköl. Ezzel az élettel el is vegetál, de az igazi változást a szomszéd, magányos anyuka, Irene (Carey Mulligan) hozza az életébe. Ryan már épp leszámolna éjszakai életével, mikor Irene férje kiszabadul a börtönből (jó, a "magányos" szó mégsem volt a legjobb rá). Itt tart a film kb. a felénél, és itt mehetne át giccsparádéba és klisétömegekbe. De nem megy. Csak annyi spoilert hagy osszak meg, hogy apu nem terrorizálja a családot, mint ahogy ezt az eddigi tapasztalatok alapján kb. mindenki rávágná folytatás gyanánt.

Helyette viszont kapunk egy nagyon durva és megrázó akciófilmet. És itt esik le, mit akar a film valójában.

Felvázolja a motivációt, a karaktert és mindezt úgy, hogy végig a legszigorúbban a realitás talaján mozog. Mintha Rambót a film első felében csak müzlit vásárolni látnád. És a legdurvább, hogy működik. Egy pillanatig sem mersz hátradőlni, hogy "úgy is elintézi, ő a főhős", mert a "főhős" csak ember. Vannak vonásai és tapasztalata, ami miatt jobban boldogulhat, mint az átlag, de akkor is csak ember.

De a felvezetés nem csak ezért kell: az egész filmnek van egy hangulata, aminek be kell rántania téged, hogy úgy éld meg a végkifejletet, ahogy azt kell. Valahogy az egész mozit ugyanis átlengi egyfajta sivár életlátás, mintha minden monoton és fölösleges lenne, és csak kis szigetek szolgálnak menedékül (anyu+gyerek). És ha ezt nem érzed át, senkit nem fogsz megérteni teljesen. De a film tesz róla, hogy átéld a dolgot. Nem az olcsó trükk a szürkés filterrel, vagy a film noir-ból nyúlt kiábrándult monológokkal (Rorschach naplója: Döglött kutyatetem a sikátorban...), hanem a hosszúra nyúlt, hallgatag, mindennapokat ábrázoló képekkel, amik tényleg hatásosak.

Apropó hallgatag: a filmben senki nem beszél, csak ha muszáj. És ez duplán igaz a főszereplőre. Ez három dolgot eredményez: Ryan kemény (de nem keménykedő) lesz, a színészi játék előtérbe kerül, és minden szó nagy súlyt kap. Ez utóbbira példa, mikor sofőrünk megfenyeget valakit. Igazából ott is csak pár szó hangzik el, de ha Liam Neeson lett volna a vonal másik végén, nem csak az elrabolt lányát és feleségét ajánlja fel, de még a család aranyhörcsögét is vihette volna Gosling, ha éppen úgy akarja.

Na és a fókusz: a színészi játék. Itt értettem meg igazán, mért akartatok erről a csávóról egy hónapig hallani. Gosling alig beszél, de gesztusai vagy látványos arcrándulásai sincsenek, de mégis mindig tudod, mire gondol és hogy érez. A teljes eufóriából két izom megmozdításával haragba tud átcsapni, ráadásul úgy, hogy egyik sem vesz el a folytonos alapnak számító tudatos pókerarcából. Ez, kérem, színészet.

Ilyesmivel persze az anyut játszó Carey Mulligan is próbálkozik, de messze túl keveset van a vásznon, hogy a két teljesítmény összemérhető legyen. Egyezzünk meg abban, hogy amíg látjuk, addig igen jól csinálja ő is. A futottak még kategóriából talán még a kissrácot hoznám elő, aki egyáltalán nem irritáló, hihetően játszik. (Most kezdem a Walking Dead-et is, így ez számomra nagy erény lett hirtelen.)

Hibákat kéne keresgélnem? Hát, a végkifejlet azért kissé kiszámítható (bár ez is tudatos döntés a filmben). Gyenge gyomornak nem való, és egy olyan állapotba kerülsz utána, ami leginkább a sivár szóval jellemezhető. De az első két tény egyáltalán nem zavart mozizás közben, a harmadik meg inkább érdekes, mint kellemetlen.

Összességében tehát ezt a filmet is MEG KELL NÉZNI, megéri azt a kis melankóliát, másnapra kialszod. De előtte elgondolkodsz, és talán meglátsz olyan dolgokat is, amiket egyébként nem. Például egy igen jó mozit.

Trailer:

Zene:

Maradjak vagy menjek

Jóemberek, akik még megmaradtak híven!

Ezt is túléltük, letudva az Oscar, lecsengtek a celebsértődések körüli botrányok is, de a blog nem áll meg, csak átalakul. Hogy?

Aki követ Facebookon, már nagyjából tudhatja, de még ott sem tisztáztunk mindent, szóval a jelen állás ez:

•         Választok egy havi témát, amit 4 héten át járunk körbe, heti 1-1 filmmel (esetünkben ez Ryan "Pasiideál" Gosling). A kritikák várhatóan csütörtök környékén futnak be, de ha jók vagytok, és a téma is követeli, kaptok még időhöz kötetlen extra írásokat. Ez lehet rövid, kevésbé kötött kritika, vagy csak a témát globálisan boncolgató szösszenet is.
•         Már elindult a facebookon a zeneturi, ahol heti váltásban terjesztek ismeretet és jó számokat egy popkultúránkban kevésbé agyonbálványozott előadóról. Volt már kanadai rock együttes (The Tea Party), most pedig épp Norah Jones van terítéken, szóval érdemes oda is benézni.
•         Lesznek prömierfilmek is, de csak ha valamit említésre méltónak találok. Ha egy héten/hónapban csak az amputált sirályok lelki drámájának kivetülése a humán társadalomra és a szerelemre vágyó túl gazdag nő énkeresése közt választhatok, inkább megkímélek mindenkit a hírektől. Egyébként lehet engem kérlelni, mit nézzek meg, max. nem hallgatok rá (nincs nekem pénzem tucat romantikára).
•         Játék és könyvkritikát is kértetek. Jelentem, lesz az is, de mivel időigényes, ez is rendszertelenül, meglepinek bukkan majd fel. De lesz.
•         Sorozatok: Itt még körvonalazódik a szisztéma. Lehet, hogy rövid pilot-kritikák lesznek, de még nem tudom, hogy. Ötleteket várok azért.

És most: Ryan Gosling.

Megrökönyödve és meghatódva fogadtam, hogy senki nem követelte tőlem az Őrült, dilis, szerelem leírását. Tudtam én, hogy jó a közönségem, de ennyire! Mert amit most kaptam, az masszív. Annyira, hogy spoiler nélkül alig lehet róla beszélni. De megpróbálok. Az eheti filmünk ugyanis a Stay (Maradj).

Történt ugyan is, hogy Obi Wan (Ewan McGregor) jedi karrierje előtt pszichiáternek állt Dr. Sam Foster néven. Praxisa virágzott a sok depis bankártól, de a közjó érdekében ingyen is vállalt eseteket. Nehéz eseteket. Mint a mi Ryanünk, aki itt épp Henry Letham, de úgy néz ki, mint egy emos Curt Cobain (csak hogy keverjem a képzavarokat). Henry művész, bűntudat emészti valamiért, ami a családjával történt és néha megjósol dolgokat; tehát teljesen szét van csúszva. Doktorunk persze segíteni próbál neki, de minél jobban a fiú múltjába nyúl, annál furább jelenségekkel találkozik ő is. Hogy a megmagyarázhatatlan jelenségeket csak a fáradtság okozza, vagy valami más, lassan már ő sem tudja. Az óra pedig ketyeg, hisz Henry már bejelentette öngyilkosságának dátumát.

 Ez eddig egy thriller. Abból is egy középszerű tervrajza. De itt jön a csavar: a film hátterében végig ott motoszkál egy másik sztori. Egy sztori Henryről és családjáról. Egy sztori, amit neked kell összekaparásznod a valóság határáról. De ez még nem minden! A film ugyanis nem elégszik meg azzal, hogy mindkét főszereplőjét saját józan esze megkérdőjelezéséig kerget, itt te is játszol.

MINI-SPOILER

A filmben eleinte ugyanis megjelennek kis, vágási "hibák" és kis furcsaságok, amit az ember nem is vesz észre, ha nem figyel. Az idő előrehaladtával aztán ezek folyton erősödnek, némelyikre már a főszereplő is reagál, némelyik csak művészi eszköznek tűnik, de nem érted, miért indokolt. Ellentétben azonban az önjelölt művészfilmekkel, itt mindennek van jelentősége és mindent feloldanak a végén.

MINI-SPOILER ENDE

Igen ám, a vég, amit nem árulhatok el. Van egy angol mondás: Ha egyszer átversz, szégyelld magad, de ha másodszorra is sikerül, nekem kell szégyenkeznem. És ez a film legalább kétszer átver, feltéve, ha meg akarod fejteni, miről szól, mi lesz a finálé. És ezért tudom igazán szeretni: meglep és elgondolkoztat. A végén az erős figyelemmel összegereblyézett részecskék összeállnak és meg kell nézned a filmet még egyszer, mint ahogy azt én is tettem.

De Ryan-hónapban foglalkozzunk kicsit Ryannel is. Az igazat megvallva elsőre nem is ismertem fel. Itt nincs kockahas meg borosta. Összeesett, vékony és megtört. Folyton kísérti valami, de a dolgában azért biztos. És itt bukik ki a színészi teljesítmény: elhiszed, hogy akármelyik pillanatban akármit megtehet és meg is tesz. Hogy azok a dolgok a fejében tényleg ott vannak. Őrültet játszik zseniálisan. Tapsot neki!

De azért ne menjünk el szó nélkül a mozi "igazi" főszereplője, Ewan McGregor mellett sem. A fazon itt is kiérdemelte a hírnevét, ő is magával húz a történetbe.

A film tehát kiváló és semmi nagyobb hiba nem zavar meg. Ezért nem értem, HOGY A BÚBÁNATBA KAPHATOTT IMDB-N CSAK 6,7-ET??? A Crazy, Stupid, Love 7 és feles, csak a miheztartás végett. Tudom, itt nem félmeztelen senki, meg Gosling kockái is csak gondolatban léteznek, de akkor is. Ha valaki meglátja azokat a hibákat, amiket én nem, szóljon! Mert addig csak arra tudok gondolni, néhányan nem vették a fáradtságot, hogy gondolkodjanak. (Vagy így állnak bosszút a rendezőn, Marc Forsteren a Quantum csendje miatt).

Amúgy meg Ryan 1, sztereotip kirakat image 0. És köszi, Szilvi!

Trailer:

Örülünk, Wallace?

Véget ért az Oscar gála, megvannak a nyertesek. Örülünk-e nekik?

Legjobb film: Argo

Örülünk?: NEM

Indok: Bár akciófilmnek átlag feletti, még mindig fekete-fehér, sablonos és felejthető. Bár lehetett volna rosszabb is.

Legjobb férfi főszereplő: Daniel Day-Lewis (Lincoln)

Örülünk?: PERSZE

Indok: Ez volt a legkiszámíthatóbb győzelem, ettől függetlenül megérdemli. A kritikában már áradoztam róla, miért.

Legjobb női főszereplő: Jennifer Lawrence (Napos oldal)

Örülünk?: Háááát...iggen

Indok: Ebből a mezőnyből kb. mindenkinek örültem volna, Jennifert is imádom. Inkább csak az zavar, hogy rossz film borítójára kerül az "Oscar-díjas alkotás" címke. Neki nem ez volt élete alakítása, de összességében megérdemelte

Legjobb férfi mellékszereplő: Christoph Waltz (Django Unchained)

Örülünk?: Naná

Indok: Megintcsak papírforma. Még Tommy Lee Jones mutatott volna jól itt, de én is inkább Christophra szavaztam volna a laza doki-fejvadász alakításáért.

Legjobb női mellékszereplő: Anne Hathaway (Batman...izé Nyomorultak)

Örülünk?: Beza

Indok: Na erre fel mertem volna tenni jóformán a házamat is. Már ha lett volna, aki fogad ellenem. De nem volt. Maga a szerep is Oscar-kedvenc, nem hogy még a színésznő. És levágatta a haját!!! De komolyan, ő is rászolgált.

Legjobb rendező: Ang Lee (Pi élete)

Örülünk?: Ez MI??? EZ hogy sikerült?

Indok: Tudom, hogy a vén faszik oda vannak Indiától, a vallástól, meg a csilivili 3D effektektől (kivéve, ha Avatarnak hívják, akkor sekélyes), de egy olyan ember, aki nem tudja eldönteni, miről szól a saját filmje (és kecskéket szublimáltat át vasrudak közt) mit keres itt? Ott volt Spilberg a Lincolnnal meg a semmiből jött őstehetség, Benh Zeitlin az első filmjével, a Messzi dél vadjaival, ti meg... áh, hagyjuk.

Legjobb eredeti forgatókönyv: Django Unchained

Örülünk?: Aha

Indok: Tarantino filmje meg tudott lepni, nem tudtam, mi fog történni a következő pillanatban, és ez jó. Gratulálok neki.

Legjobb adaptált forgatókönyv: Argo

Örülünk?: Már megint kezdődik

Indok: Sablonkarakterek. Tudod, mit jelent az? Ráadásul egy jól dokumentált, valós eseményt dolgoztok fel. Át kellett írni egyáltalán valamit? Már a karakterek lebutításán meg a kanadaiak háttérbe szorításán kívül. Kedveltem a filmet, de pont nem a forgatókönyv miatt. Na, haladjunk.

Legjobb animációs film: Merida, a bátor

Örülünk?: Legalább nem a kalózok

Indok: Standard Disney film, ahol a hercegnő még mindig nem lett értelmesebb karakter (mint ahogy azt ígérték), csak egy vakon lázadó kiskamasz, aki ráadásul magának gyártja a bajt. Ja, és a szeretet mindent legyőz. (((Azt már csak így merem megemlíteni, hogy a Paranorman sztorija eredeti és képi világa is egyedi volt)))

Legjobb külföldi film: Amour

Örülünk?: Még egy másikat sem láttam, addig igen

Indok: A film technikailag tökéletes, de a megnézése szerintem senkinek sem hiányzik a témaválasztás miatt. A kitüntetést azért megérdemelte.

Legjobb operatőri munka: Claudio Miranda (Pi élete)

Örülünk: Itt igen

Indok: A film tényleg varázslatos képekkel operál, ez a kitüntetés végre a helyén van.

Legjobb vágás: William Goldenberg (Argo)

Örülünk?: Mint az előbb

Indok: Itt is egy méltatlanul túldícsért filmet díjaznak végre méltó teljesítményért. A szép vágások tartották fent az izgalmat és az akció feszességét. Gratulálok.

Legjobb látvány: Rick Carter, Jim Erickson (Lincoln)

Örülünk?: Úgy biz' ám

Indok: A film hangulata egyértelműen behúzott a korba, ráadásul a sokszor monumentális helyszíneket sem lehetett egyszerű összehozni ilyen pontossággal.

Legjobb jelmez: Jacqueline Durran (Anna Karenina)

Örülünk?: Még nem láttam

Indok: Legalább nem a két Hófehérke feldolgozásból valamelyik nyerte, mert azok borítóján körberöhögném az Oscar-díjas feliratot.

Legjobb smink: Lisa Westcott, Julie Dartnell (Nyomorultak)

Örülünk?: Itt semminek se örültünk volna

Indok: Ide a Felhőatlasznak kellett volna bekerülni, csak a drága döntnökök nem érték fel ésszel, hogy a maszkok ott DIRKET nem másítják meg teljesen egy színész kinézetét különböző szerepekben. Amúgy meg, akkor inkább a Hobbit törpéi, mint Hugh Jackman pajesza.

Legjobb háttérzene: Mychael Danna (Pi élete)

Örülünk?: Igen, itt is

Indok: Bár a Pi sok szempontból kivívta ellenszenvem, a zene pont nem volt ezek közt. Az indiai hatású, mégis általános hangzású muzsika bejött.

Legjobb betétdal: Adele, Paul Epworth("Skyfall") (Skyfall)

Örülünk?: Várt valaki mást?

Indok: Emögött a dal mögött iszonyatos nagy PR-gépezet zakatolt, másnak igazán esélye sem volt. Bár én Norah Jones-t szívesebben láttam volna itt, de ez már zenei ízlés, nem szakma.

Legjobb hangkeverés: Andy Nelson, Mark Paterson, Simon Hayes (Nyomorultak)

Örülünk: Jó helyen van az

Indok: Élőben felvenni a színészeket, majd ebből stúdió minőséget varázsolni...ügyes.

Legjobb hangvágás: Per Hallberg, Karen M. Baker (Skyfall) ÉS Paul N.J. Ottosson (Zero Dark Thirty)

Örülünk?: Foggalmamnincs

Indok: Ez olyan, mint a szabad bölcsészet: van, biztos nagyon kell is, de fogalmam nincs, mit csinál. Mindenesetre mindkét filmnek volt hangja és nem csúszott a szinkron...vagy ilyesmi.

Legjobb vizuális effektek: Bill Westenhofer, Guillaume Rocheron, Erik De Boer, Donald Elliott (Pi élete)

Örülünk?: Kevésbé

Indok: Leszakadt volna a kezetek, ha az Avengers is kap valamit, ugye? Az túl mainstream! Vagy akkor az a szegény Hobbit. Mert egy LÉTEZŐ lényt, néha kissé irreális mozgással nehezebb megalkotni, mint teszem azt, egy űrhadsereget. Maradjunk inkább annyiban, hogy a cicu mozdulatlanul valóban szép (a szőke aktmodell meg okos, csak ne beszéljen).

Legjobb rövid animációs film: Paperman

Örülünk?: Nem igazán

Indok: Tisztázzuk! A film aranyos, ráadásul itt minden induló sokkal kreatívabb, mint a rendes rajzfilmek összessége egy év alatt. Ennek ellenére pont a Paperman lett nekem kicsit átlagosabb: tipikus Disney látvány, fekete-fehér filterrel a szerelemről, ami persze egy pillantás alatt fellángolhat. A Fresh Guacamole ennél technikailag ötletesebb, a Head Over Heels mélyebb, a The Simpsons: The Longest Daycare meg jópofább. De inkább nézzétek meg mindet a facebook oldalon.

És amiket (még) nem láttam:

Legjobb rövid dokumentum film: Inocente

Legjobb hosszú dokumentumfilm: Searching for Sugar Man

Legjobb rövidfilm: Curfew

Kis összefoglaló:

You can leave your hat on

Itt a finálé! Utolsó film, éjszaka gála én meg szabad vagyok… Khm… Szóval sajnálom, hogy csak ennyi volt, de a blog folytatódik. Hogy mivel, azt majd ti mondjátok meg a facebook oldalon. Szavazásra fel!

Mivel ünnepeljük meg ezt a neves alkalmat? Legyen pengeélen táncoló akciófilm? Romantikus mozi valódi érzelmekkel? Horror, ami miatt hetekig nem mersz nyugodtan aludni? Mit szólnátok egy politikai drámához egy távoli ország elnökével? Látom, a lelkesedés a tető fokán van. (Hatalmas rajongótáborom, azaz Péter pezsgőt bont és elmorzsol egy örömkönnyet.) Nézzünk hát bele, mit csinált Lincoln bácsi, amikor nem vámpírokat vagy még igénytelenebb zombikat irtott a szabadságért.

Háborúzott leginkább. A déliekkel, hogy pontos legyek. És sajnos nyerésre áll. Sajnos, mert a cél nem csak a háború vége, hanem a rabszolgaság eltörlése is. Ezt pedig csak árukapcsolással oldhatja meg: a rabszolgaság eltörlését a béke feltételének kell feltüntetni, mivel a legtöbb ember szereti, ha más dolgozik helyette, de jobban szereti, ha nem akarják lelőni. Erről a politikai lavírozásról szól a film. Tehát nincs benne vámpír. Csillogós se. Akkor minek nézzük?

A kérdés jogos: Az amerikai politikai rendszer sokban különbözik a miénktől még ma is, hát még akkor. Nem lesz ebből érthetetlen katyvasz? Spielberg bácsi megoldja nekünk, hogy ne legyen. A film ugyanis inkább Trónok harca szerű politikai lavírozásról, kis átverésekről és az ellenfél túlokoskodásáról szól, mint unalmas jogszabály értelmezésekről.

Ha ehhez hozzávesszük, hogy a főszereplőnk, Abe a történelem egyik legszerethetőbb és legkülöncebb vezetője, már izgalmasabb a képlet. Lincoln ugyanis végletekig higgadt, jó lelkű és a legvadabb pillanatokban dobállózik anekdotákkal, néha még egy gyilkos poént is elejt. A szabályok tágítása is inkább az emberekért van, ennek hatására az egész akár át is mehetne Mátyás király mesébe. De nem megy. A realitáshoz ugyanis visszarángatnak családi gondjai, idegileg labilis felesége és túlbuzgó, harcolni vágyó fia. Ők elérik, hogy Abe néha átlépje türelme határait, emberi lesz.

Mint már észrevettétek (és nem menekültetek el a téma hallatán), a film történetét és főszereplőjét nem lehet szétszedni. A sztori csak háttér egy jellemrajzhoz, akit egyre jobban megért az ember és már az első percben megszeret. Talán ennek hatása, hogy a végső, rabszolga felszabadításról szóló szavazást legalább annyira izgatottan lehet végignézni, mint pl. az Argo túszszabadítását, vagy egy jól sikerült politikai csel után a homlokodra vágsz, hogy mért nem én találtam ki. Egy szóval: a film határozottan JÓ, még annak is, akit az amerikai politika hidegen hagy (mint például én).

De csak, hogy belekössek kicsit: a film túl hosszú lett. Elmegyünk a tetőpontig, megvan a katarzis és utána még végig kell néznünk Lincoln végét, ráadásul mindezt kapkodva. Tudom, hogy így történt, de ha nincs se idő, se hely rá, ne mutassák meg.

De vissza a napos oldalra (illetve ez egy másik kritika). A Lincoln-t játszó Daniel Day-Lewis fantasztikus (no homo). A fazon ezzel a filmmel Morgan Freeman és Clint Eastwood mellé emelkedett azok listáján, akik végignarrálhatják az életemet. Iszonyat kellemes hangja mellett játéka is zseniális, egyszerűen Lincolnnak teremtették minden mozdulatával. A másik kiemelendő Tommy Lee Jones, mint a radikálisok vezére. Rá is igaz, ha kinyitja a száját, dől az arany belőle, ráadásul az ő karaktere még fejlődik is a történet alatt, tehát a belső őrlődés is érdekesebbé teszi játékát.

Valószínűleg látszik, hogy a Messzi dél után ez a második favoritom, amit ráadásul valószínűleg meg sem néztem volna, ha nincs az Oscar-jelölése. Spilberg kiköszörülte a csorbát, amit a War Horses-zal ejtett a szememben, bár ez is inkább érzelmi alapú film (ezért nem is tudtam megfogni, mi tetszett ennyire). Ja, és kötelező eredeti hanggal és magyar felirattal nézni, aki érteni is akar valamit a politikai zsargonból.

Díjazást tekintve a legjobb férfi főszereplőt egyértelműen ide adnám (Golden Globe és BAFTA után esélyes), de a jelmez, a férfi mellékszereplő és a rendező is megérdemelné az elismerést. Meg a maradék 8 is, bár ezekben a kategóriákban vagy más favoritom van, vagy nem vagyok elég képzett (hangkeverés) hozzájuk. De nem bánom, inkább ők vigyék el, mint Pi vagy az Amour.

Trailer:

3,14 indiai, meg egy cica…

Namastē Barátaim!

Elérkezett a H.E.Ő. második napja és mellesleg ma dobálnak szobrocskákat agyonfizetett fehér bácsik szintén agyonfizetett hírességekhez. Ennek tiszteletére mai témánk: Mért vonzódnak fehér öreg emberek indiai kisfiúkhoz ennyire? Anno ott volt a Gettómilliomos, most meg jön a kiscsávó nagy cicával. Nem, nem a Kázmér és Hubát dolgozták fel Bollywoodban, azt még meg is érteném, mért imádnák. Ez egy öreg hipster sztorija arról, mikor még kis hipsterként túl mainstreamnek érezte, ha emberi és nem emberevő barátai vannak. De lassítsunk.

A sztori szerint Pi, egy fiatal indiai fiú, akinek kvázi saját állatkertje van, egy úszómedencéről nevezték el és vallásokat gyűjt. Persze ezek közül egyik sem túl jövedelmező, ezért családjával és állatkertjével együtt Amerikába készülnek, de az őket szállító hajó elsüllyed (mint a hajók kb. fele a filmekben), és Pi azon kapja magát, hogy egy mentőcsónakon osztozik egy bengáli tigrissel. A várható 3 perces végkifejletet hősünk megússza, de csak ideiglenesen, hiszen harcolnia kell az elemekkel, az éhséggel és persze Charlie Parkerrel, a tigrissel is. Nem rossz, de legalábbis érdekes alap, mit lehet itt elrontani?

Például a sztori mesélőjét, az öreg Pi-t. Érdekel, hogy mért van emberi neve egy tigrisnek, vagy hogy mért neveznek el egy fiút egy végtelen számról? Nem? Úgy is elmondja. Mert az ő életében MINDEN, de MINDEN olllyan izgalmas, hogy agyon kell misztifikálni, belekeverni a sorsot meg a vallást még a reggeli dezodorozásba is. Apró, de idegesítő pont. És pont ezek az apró dolgok zökkentenek folyton ki. Például a kis Pi vallásokat gyűjt: a hindut azért szereti, mert tele van izgalmas mítoszokkal, a kereszténység azért fogta meg, mert megérintette Jézus önfeláldozása, az iszlámban meg…jól hangzik az ima. (Csajokra lefordítva: Neked imádnivaló az egész személyiséged, neked megkapó a kisugárzásod, neked meg egész jó a segged ebben a ruhában) És én itt vonulnék ki Korán-hívőként az utcára. Ha ennyire sekélyesen látunk bele a vallásokba, ne a vallásról csináljunk filmet, kérem! Mert ez a film azt ígéri, a végére hinni fogsz Istenben. Ezzel szemben a végén

!MINI-SPOILER!

 kapunk egy alternatív, durvább történetet arról, mi történt a hajótörés után. Ez után az öreg Pi felteszi a kérdést: Melyik tetszik jobban? Nyilván a Cicás mese. De ez nem vallás, ott a kérdés, mit hiszel el, vagy szeretnél elhinni. A sztori vége ennek ellenére megrázó, de ez egy gyerek tragédia-kezeléséről szól. Pszichológiai mondanivalója még átlag fölötti is lenne, de mivel bele próbálják erőltetni a vallást, így ez öngól.

!MINI-SPOILER ENDE!

Másik, még ennél is amatőrebb hiba a légnemű kecske. A filmben ugyan is van egy jelenet, ahol Pi-t szembesítik cicu-pajti vad oldalával úgy, hogy egy kecskét kikötnek a ketrecén KÍVÜLRE. Tigri nyilván rámozdul a nasira, a kamera elfordul a véres rész alatt, és mire visszatérünk a kecske már az igen sűrű rácson belül, a tigris szájában pihen. Mondom SŰRŰ RÁCSON BELÜL, mindezt pár másodperc alatt. És ez nem csak nekem szúrt szemet. Ez nem Gandalf karórája, amihez ki kell kockázni a filmet, hogy észre vedd. Ez egy pofátlanul amatőr hiba. (A vita megelőzése végett: Persze lehet, hogy mértanilag tényleg beférne a kecske, de én, mint néző nem ezt láttam, szóval ez így is, úgy is hiba. Majd Péter leméri.) Emellett ott van még, hogy egy indiai család egy francia múltú területen mért beszél egymással tört angolt, mikor más indiai szereplőkkel a hindi nyelv-felirat kombót használják? Az animált állatok néha kitekert mozdulatait már nem is említem, ez max azokat zavarhat, aki sokat nézett már rókamangusztát élőben (micsoda izgalmas hobbijaim vannak, igaz?).

De nézzük inkább, mi működik, amíg még nyugodt vagyok. Az animált állatok kinézete például egész szép, egyetemben a film többi, animált, 3D-ben még izgalmasabb részével. Ez sok kritikusnak elég is volt a Nirvánához, ami azért fura, mert a legtöbb dolog kéken világít. Na, most hol láttunk már kéken világító, 3D-s, gyönyörű képi világú filmet, amit kritikushadak csak selejt látványfilmnek bélyegeztek? Megfejtéseket várom facebookon. De azt ígértem, dicsérem kicsit még. A történet, mint már említettem, egész jó, a „hogy szelídítsünk rabruhás cicmókot egy csónakban” gyorstalpalót például tudtam szeretni, a film vége pedig elgondolkodtat. Nem a valláson, de elgondolkodtat.

A színészi játék felejthető: az öreg Pi (Irrfan Khan) túl, a fiatal  (Suraj Sharma) aluljátsza a szerepét kissé, érdekes viszonyítást adva a másik Oscar-kölyök, Hushpuppy nagysága felméréséhez. A filmet ennek ellenére nézzétek meg, mert érdekesnek valóban érdekes.

Díjazni már annyira nem merném. Az operatőri munka dicséretes, az effektekért járó szobrot legalább megkaphatná az Avengers, a zenéjét üdítően érdekesre sikerült megkomponálni és a főcímzenét is szerettem, de a komolyabb díjaknál én nem látnám annyira szívesen. Főleg nem a legjobb filmnél.

Hé, hogy került ide ez a tigris? Jó cica. A filmed is jó volt. Élethűen mozogsz. Elhiszem, hogy a fogaid is élethűek. Nem kell megmutatni. NyugiaskFÉsdgéladélgb.............

Trailer:

Különvélemény:

Különvélemény 2 (link)