Oscar-díj 2012

 Sajnos a kollégiumi net mesés mivolta miatt (hol volt, hol nem volt...) a három személyes dobogósom elnapolódott az átadó utánra, de ami késik, nem múlik. Addig is nézzük, mit művelt idén az Akadémia.

 Be kell vallanom férfiasan, ez az átadó volt az első, amit követtem is. Eddig elvoltam a másnapi "second hand" hírekkel is, de most elhatároztam, látnom kell a cirkuszt. Személyesen persze még mindig nem kaptam meg a meghívómat, úgyhogy maradt a szegedi Belvárosi Moziban rendezett Oscar-est. Túl a Hugo 3D-s verzióján (ennek a filmnek tényleg jót tett a térhatás, becsülettel megcsinálták, mint az Avatart; így már leköti a figyelmet és érdemes megnézni...de gyerekkel még mindig rizikós), Merilynen (Monroe, nem Manson), egy korsó sörön és egy kis félreértésen betereltek minket a felső páholyba, mert kezdődött az átadó...elvileg. Helyette azonban egy fél órás bemelegítő műsort kaptunk, ahol mindenki mindenkiről elmondta, milyen gyönyörű ma és hogy milyen jó ez az esemény. Ekkor jártunk 3 óra körül, de még bírom.

Aztán kezdődött a valódi show, Billy Crystallal (az öreget mostanság inkább rajzfilmekben hallhatjuk), egy mókás bejátszással a jelöltekből összeszedve, majd egy dallal szintén a 9 esélyes tematikájában. Aztán 10 perc szünet. Billy jópofizik, átadják az operatőri díjat, 10 perc szünet. És ez így ment végig, 1-2 díj után megállt az élet, a színházban popcornt osztogattak a sztároknak, én meg megkaptam az HBO legújabb műsorainak ajánlóját. Néha már az volt az érzésem, én vagyok a buszsofőr egy ovis lánycsoport kirándulásán, ahol hátul kólaivó versenyt rendeznek, ráadásul mindenki fel van fázva. A showt azért ennek ellenére felrázta Cirque du Soleil előadása (ezek nem emberek), Ben Stiller és Emma Stone szurkálódása vagy Robert Downey Jr. és Gwyneth Paltrow showja a dokumentum kategóriában. Poénok és érdekességek persze még voltak, de ez a három momentum emelkedett ki számomra, akit érdekel a többi, nézze meg a RÖVIDÍTETT és VÁGOTT változatot, azt érdemes lehet. Ami engem illet, 6-kor kerültem ágyba és párszor megfogadtam, hogy ezt többet így soha. Aztán jövőre lehet, hogy mégis.

 Keserű szájízemben kissé a díjazottak is szerepet játszottak, lássuk a kategóriákat:

 *Legjobb élő szereplős rövidfilm: The Shore (Terry George, Oorlagh George)

  Érdekesnek tűnt a bejátszás, érdemes lenne végignézni a jelölteket...ha megtalálom valahol.

 *Legjobb animációs rövidfilm: The Fantastic Flying Books of Mr. Morris Lessmore (William Joyce, Brandon Oldenburg)

  Ez egy jó választás volt! a film eredeti aranyos és kreatív. A videó alul, mindenkinek ajánlom.

*Legjobb rövid dokumentumfilm: Saving Face (Daniel Junge, Sharmeen Obaid-Chinoy)

  A helyzet hasonló, mint az élő szereplős filmeknél...Mért olyan nehéz ezeket előkaparni? Egyébként a téma a bombatámadásokban megsérült arab nők arcának helyreállítása. Érdekes lehet.

 *Legjobb dokumentumfilm: Undefeated (Daniel Lindsay, T.J. Martin, Rich Middlemas)

  Amerikai focis film. Még nem láttam, de ott van a listán.

 *Legjobb látványeffekt: A leleményes Hugo (Robert Legato, Joss Williams, Ben Grossmann, Alex Henning)

  Apa kezdődik! A film aranyos, a 3D jó, de talán a fogaskerekek világa mégsem ér fel egy digitális majom, mint főszereplő mimikájának hű megalkotásával (A majmok bolygója: Lázadás) vagy varázslények ezreinek életre keltésével (Harry Potter és a Halálereklyéi 2. rész). Nálam az előbbi érdemelte volna a díjat.

*Legjobb hangvágás: A leleményes Hugo (Philip Stockton, Eugene Gearty)

  Még mindig nem vagyok hangmérnök, amit hallottam, egyben volt.

 *Legjobb hangkeverés: A leleményes Hugo (Tom Fleischman, John Midgley)

  Akkor valószínű TÉNYLEG egyben volt a hangzásvilág.

 *Legjobb eredeti betétdal: Muppets (Bret McKenzie- Man or Muppet)

  Ez a kategória volt a show vicce: 2 jelölt közt dőlt el a verseny. Ennyire nincs igény az eredeti főcímdalra?

 *Legjobb eredeti zene: A némafilmes (Ludovic Bource)

  Semmi kiemelkedő, de kor- és hangulathű. Itt igazuk volt.

 *Legjobb smink: A Vaslady (Mark Coulier, J. Roy Helland)

  Amihez Meryl Streep hozzáér, az akadémia tagok taligával veszik. elvégre kit érdekel, ha egy nőt férfivé sminkelnek (Albert Nobbs) vagy egy emberből kobold lesz (Harry Potterés a Halál ereklyéi 2. rész), ha itt van ez az idős nőnek maszkírozott szépkorú hölgy? Nálam azért a varázsló nyert.

 *Legjobb jelmez: A némafilmes (Mark Bridges)

  A helyzet megint hasonló: a sztárfilmnek mindent. A század eleji cilindereket nálam a Shakespeare kori ruhák azért felül múlták (Anonymus)

 *Legjobb látvány: A leleményes Hugo (Dante Ferretti, Francesca Lo Schiavo)

  Talán a Harry Potterfriss része itt is közelebb állt a szívemhez, de kivételesen nem bánom, hogy így alakult, egyedi kis látványvilág kerekedett Párizsban is.

 *Legjobb vágás: A tetovált lány (Angus Wall, Kirk Baxter)

  Na itt ért meglepetés: Nem Hugo, nem a néma film, hanem a svéd gyökerű thriller. Az Utódokat is kedveltem, de ő is megérdemelte.

 *Legjobb fényképezés: A leleményes Hugo (Robert Richardson)

  Ezen viszont kissé fellázadtam. Az élet fája zseniális képeit nálam SENKI nem múlta felül, de még meg sem közelítette.

 *Legjobb idegen nyelvű film: Nader és Simin - Egy elválástörténete (Asghar Farhadi - Iran)

  Ezt a filmet néztem meg csak majdnem, ettől függetlenül örülök nekik, rájuk fért egy kis reklám.

 *Legjobb animációs film: Rango (Gore Verbinski)

  Itt teljesen megérdemelt a siker. Kivételesen mindent végig néztem a kategóriából és magasan a legjobb. Kritika hamarosan.

 *Legjobb adaptált forgatókönyv: Utódok (Alexander Payne, Nat Faxon, Jim Rash)

  Végre Clooneyék is kaptak valamit. Kemény vetélytársak voltak, de megérdemelten nyert.

 *Legjobb eredeti forgatókönyv: Éjfélkor Párizsban (Woody Allen)

  Az öregek forgatókönyv-ügyben itt sem nyúltak mellé. Aki ismerte a 9 jelöltet és kicsit számol, tudhatja, hogy ez a film nálam ott van a legjobb 3 közt.

*Legjobb rendező: Michel Hazanavicius (A némafilmes)

  Tudjátok, papírforma. Nem Woody, de ezt már mindenki tudta. Haladjunk.

 *Legjobb női mellékszereplő: Octavia Spencer (A segítség)

  Itt az egyik szemem sírt, mert nem újdonsült kedvenc színésznőm, Jessica Chastain aratott. Látva azonban Octavia örömét és azt, hogy Jessica hogy örül színésztársának, azt kell mondjam, megérdemelte. Egyénként is csak egy hajszállal maradt le saját trónusomról is.

 *Legjobb férfi mellékszereplő: Christopher Plummer (Kezdők)

  A filmet nem láttam, az öreget viszont ismerem. Kiérdemelt győzelem az eddigi legidősebbnek.

 *Legjobb színésznő: Meryl Streep (A Vaslady)

  Hollywood istennője, az enyém nem. Viola Davist vártam ide a segítséggel, de csak nem jött. Meryl viszont köszönőbeszédében viccesen utalt rá, Amerika fele nyög fel unottan: Megint? Ez a kis önkritika szerzett neki nálam egy jó pontot. Valóban jó színésznő, de vannak még jók a pályán, csak ezt sokan elfogultan képesek elfelejteni. Legalább Meryl sejti.

 *Legjobb színész: Jean Dujardin (A némafilmes)

  Nem Brad, se nem Clooney (1. és 2. helyezettem), akiknek már kijárt volna ez az elismerés. Helyettük papírforma és egy felkapott film felkapott sztárja...legalábbis a díjátadó gálákon.

 *Legjobb film: A némafilmes (Thomas Langmann)

  Itt már olyan volt a díjkiosztó, mint Schumaher fénykorában a Forma-1: mindenki tudta, mi lesz a vége, csak titkon vártuk a meglepetést. Persze nem jött. Az én elsőmről azért még hallotok.

 Összegezve a két nagy nyertes a Hugo és A némafilmes. Előbbi bájos történetével és látványvilágával, utóbbi azzal hogy fekete-fehér és néma. Érdekes, hogy a két film beszélget egymással: Hugoban láthatjuk az igazi, kezdeti némafilmet Georges Méliès agyából, és nekem ezt az új üdvöske mellé téve bontakozik ki a kontraszt igazán.

Akár mennyire is ellenem döntöttek a bírák, azért mindenképp hálás vagyok, hogy megismertették velem a jelölteket. Néhányuk nélkül kissé szegényebb lennék.

A legjobb rövid animációs film:

És a legjobb betétdal (szerintük):

Különvélemény:

Az élet fája (The Tree of Life)

 Otthon néha furán néznek rám, mikor azt mondom, Oscar jelölt filmeket nézek. Ezek a díjnyertes filmek valahogy mindenkiben olyan misztikus és elvont érzetet keltenek, pedig ahogy eddig is láttuk, van köztük szórakoztató, sőt még mozgalmas is. Viszont ha valaki ezt akarja bizonyítani, semmiképp sem Az élet fájával kell kezdenie a sorozatot.

Ez a mű kissé sötét ló volt számomra. A cím elég általános mind angolul, mind magyarul, a plakáton van minden, és a film visszhangja sem ért el elsőre hozzám. Kissé utána túrva aztán láttam, hogy a rendező, Terrence Malick egy igazi film-művész , és addigra már The Help-en is túl voltam, így az ott is szereplő Jessica Chastain neve is mondott valamit. Meg persze ott van Brad Pitt és Sean Penn, de ők már sok helyen ott voltak, inkább az első kettő brillírozása izgatott.

 A filmet elindítva in medias res kezdést kapunk orcánkba: Brad és Jessica (mint Mr. és Mrs. O'Brien) halálhírt kapnak fiukról, minek hallatára az elhunyt idősebb testvére, Jack (Sean Penn) is hazatér. Vagy valami hasonló. A film ugyanis oly virtuóz módon bánik a térrel, az idővel és a gyors vágásokkal, hogy műértő legyen a talpán, aki elsőre mindent értelmezni tud. Jellemző a filmre továbbá, hogy a felkavaró intro után egy negyed óra telik el úgy, hogy a történetbe alig kapcsolódunk be. Az anya siralmait halljuk kis komolyzenével aláfestve, s ez alatt olyan csodálatos tájakat, képeket, galaxisokat, állatokat és egyéb természeti csodákat látunk, hogy nálam elérték azt a határt, hogy már azt sem bánnám, ha még két óráig kellene ezt néznem. Csak az első percekben felvetődött kérdések vittek tovább: Ki halt meg és hogy? Talán ez is egy enyhe spoiler, de ezekre a kérdésekre nem kapunk választ. Illetve arról, valójában KI volt ő, sokkal kielégítőbbet, mint egy név.

A történet ugyanis visszaugrik a fiúk gyerekkorába és Jack (itt már Hunter McCracken) szemével láthatjuk egy régi kispolgári család életét. Az apa a pénzkereső és családfő, volt katona és templomban orgonázó keresztény, életfelfogása, hogy taposs el mindenkit, akit lehet, vagy ő tapos el. Az anya háztartásbeli szelíd, de erős nő, ő inkább a szeretet útjára tanítja a gyerekeket. Innentől kezdve a film pedig nem más, mint a mindennapok, ezen karakterek kisebb-nagyobb súrlódásaival, Jack idealizált apaképének leomlásával, szembesüléssel azzal, hogy ő is egyre inkább hasonlít apjára az öccsével szemben, egyszóval a felnövésről igen drámai, mélyre hatoló hangvételben.

A film érdekes módon nem csinál mást, csak kérdéseket tesz fel (Ki legyen a példakép? Kell-e egyáltalán? Van-e értelme a katonás hierarchiának? Meddig mehetünk mások elnyomásában? Mit tesznek velünk a feladott álmok? és még sok száz...), mindezt úgy, hogy közben a képek gyönyörűek. És ez a két dolog a film igazi erőssége.

Mindezt profi színészi gárdával: A szülők közül az apa, Brad Pitt már második filmjével győz meg arról, hogy igen sokrétű. Itt ráadásul nem egyet, hanem rögtön kettőt is megmutat. Egyrészről szerető férj és apa, viszont a katonaévek és a meghiúsult álmok (egy kritika szerint a keresztény értékrend, a bökkenő csak az, hogy ezzel az apa általában szembe is megy) zsarnokká is tették, szeretet helyett inkább feltétlen tiszteletet követel. Ez az árnyaltság még emberibbé teszi a karaktert és még érdekesebbé Jack felnövését. Ráadásul Brad mind ezt úgy adja elő, hogy mi sem tudjuk eldönteni, utáljuk-e igazán a karakterét, szóval újból le a kalappal.

A párját alakító Jessica Chastain előtt pedig még lejjebb. Ezen filmekben ugyanis sokszor elsorvad a női szereplő, akarat nélküli, mindennek behódoló bábbá válik, ezzel szemben itt végig megmarad az, aki volt: egy szelíd, gyermeki örömöket is élvezni tudó, ugyanakkor erős és saját akarattal rendelkező nő. Nem egy feminista élharcos és nem is egy elnyomorított asszony: NŐ. Azt is érdemes megjegyezni, hogy Jessica első filmje 2005-ös, és idén (bár nem ezért a filmért) a legjobb mellékszereplőnek járó Oscarra jelölték, nem is érdemtelenül. A lány nem titkolt favoritom, személy szerint az idei év nagy felfedezésének tartom és remélem, Hollywood felébred végre a Meryl Streep nevű hipnózisból, hajlandó lesz végre az új tehetségekkel is foglalkozni kicsit.

Meglepő módon a gyerekszereplő, Hunter McCracken is nagyon a helyén van, az érzelmek rajta is átsugároznak, s bár nem lehet igazán azonosulni vele (nem is volt cél), de együttérezni annál inkább. Érdekes felfedezés lehet még a nagymamát játszó Fiona Shaw, akiről rögtön előző szerepe, a HP Petúnia nénije juthat eszünkbe. Sean Penn szerepeltetését viszont gyenge átverésnek éreztem, mivel csak a film elején és a végén tűnik fel és aktívan nosztalgiázik.

 Ezek tükrében a 3 jelölés kevésnek tűnhet, de ha valaminek, ennek a filmnek kell elvinni a legjobb fényképezésért járó szobrot. Tényleg csodálatos dolgok vannak benne. A legjobb rendezés talán, de a legjobb film nálam még mindig nem ő, de igen közel áll hozzá.

 Megnézni viszont nem mindenkinek ajánlom. Kell hozzá egy hangulat, egy nyitottság, ami természetesen nem mindenkiben van. Aki azonban már azt is kikapcsolódásnak tartja, ha végig nézhet egy szép kiállítást vagy érdeklődik az emberek legbelső világa iránt, ne hagyja ki. Hosszú, nem akciódús, de mélyen szántó, érzelmes, kérdéseket felvető és GYÖNYÖRŰ.

Trailer:

Pénzcsináló (sic) (Moneyball)

 Megvallom, ezért a helyért (is) igen sok mentális vitát folytattam magammal, mivel az 5. helyezett koncepcióban erős párhuzam van Clooney filmje és a Moneyball közt. Hogy mért végzett mégis előbb a cikk tárgya? Van abban egy sajátos báj, amikor a startnál lefitymált versenyző felveszi a tempót az élbollyal. És itt ez történt.

Persze ne értsétek félre, a filmnek jó szakmai visszhangja volt, csak nálam indult szép handicappel. A sportfilmeknek ugyanis eleve nem vagyok nagy híve, hát még ha az a baseball. Nem ismerem a csapatokat, a sztárokat, a szabályokat és még az sem világos teljesen, minek építenek olyan bődületes stadionokat, mikor csak a sarkán futkároznak a játékosok. De a Moneyball innen feltornászta magát addig, hogy az eddig látott legjobb sportfilm-élményemnek tituláljam, sőt, hogy általánosságban jó filmnek nevezzem. Ez ért nálam egy helyezést.

 Szándékosan hívom Moneyballnak a filmet. Bár erről a címről is egy üzleti dráma ugrik be elsőre, a magyar fordítás ennél SOKKAL szörnyűbb. A pénzcsinálókban ugyan is sok minden történik, de pénzt szinte egyáltalán nem csinálnak. Igen, gazdálkodnak vele és igen, van a filmnek pénzügyi vonulata is, de végig sokadrangú a bevétel növelése. Komolyan, fogalmam sincs, honnan jött ez a szörnyű ötlet... még csak nem is bugyuta szóvicc (ha csak nem a Sztárcsinálókra akarnak rájátszani, de azt meg sajnos kevesen értenék). De mihez van akkor köze?

Brad Pitthez mindenképp, aki most az Oaklandi főligás baseball csapatot akarja győzelemre vezetni zs-ligás költségvetésből, mint Billy Beane. A nyitó képek ismerősek lehetnek: a csapat elbukik, mint minden hasonló filmben, csak azért, hogy jöhessen egy nehezen vehető változás, aminek hatására kialakul a végkifejlet. Billy szerepkörét azonban megvariálták kicsit: ő már nem a jó öreg edző bá', aki buzdításával beindítja a csapatot, helyette manager, túl kis hal ahhoz, hogy befolyásolja a bejövő pénzeket és túl nagy, hogy a pályára lépő csapatot istápolja. Ehelyett az ő feladata, hogy a semmiből várat építsen és megszerezze a csapatnak a legjobb elérhető keretet (amivel persze a jóságos edző bá majd saját belátása szerint gazdálkodik, jól vagy rosszul).

A filmbe a vereség utáni új évad kezdetén kapcsolódunk be, amikor is a csapat nagyjából működő struktúrája összeomlik, a kulcsembereket kivásárolják a nagy és gazdag csapatok. Bár sokan azt tanácsolják, foltozzák csak be a lyukakat, Billy érzi, hogy így nem lehet bajnokságot nyerni. Más módszer kell, csak még nem tudja, mi. A dolgok hogyanját végül egy játékos beszerző körút közben találja meg, egy pocakos újonc geek, Peter Brand (Jonah Hill) személyében. Peter ugyan is más szemmel nézi a baseballt: míg hagyományosan egy tucat bizonytalan tényező is szerepet játszik a játékosok kiválasztásában (még az is, hogy van-e barátnője), az ő módszerével (ez a moneyball) a játékos megítélését csak a statisztikák segítik elő és játékost is külön speciális célokra választ. A módszer újszerű, szükségképpen senki sem hisz benne, de Billynek ez az egyetlen esélye és nem csak a vezetés, de lánya, Casey (Kerris Dorsey) is számít rá. Bár a manager ezzel szinte mindenki rosszallását kiváltja és tudja, vékony jégen jár (mért ugrott be itt egy Hummer képe?), azt magabiztosan és erőt sugárzóan teszi, vívódásai csak a felszín alatt folynak (és itt van még egy párhuzam Clooney karakterével).

A film tehát végre nem a sportolók lelki világát mutatja (ettől Billy egyébként is igyekszik távol maradni), sokkal inkább a színfalak mögötti világot, hogy a pénz mennyit dönt egy csapat szerepléséről, hogy a játékosokkal foglalkozó csapaton belüli véleménykülönbség, még ha jó indulatú is, mennyit nyom a latba vagy hogy hogy fogadják az új ötleteket egy megszokott rendszer részei. A sztorinak sikerül túlmutatni a baseballon, épp ezért érthető könnyen nálunk is, bár arra kíváncsi lennék, milyen lehet végignézni úgy, ha az ember minden meccs eredményét tudja (a film igaz történeten alapszik).

 A sztori tehát erős és sokrétű, de egy gyenge gárdával (na még egy párhuzam, ez alkalommal a filmipar és a baseball között) nem sokra mennénk. Mert hát itt van Brad Pitt, aki általában szép meg szexi, de hogy mit tudna kezdeni egy, az ő karakterére épülő baseball drámával...? Nagyon is sokat. Bradnak ugyanis talán még Clooney-nál is jobban sikerült levetkőznie a szépfiúruhát (örömtől sikoltozó női olvasóimnak: nem, nem ÚGY) és felvenni egy karizmatikus, de belső problémákkal és a múltjával küzdő manager-ex-játékos jelmezét. Ez az átalakulás a film végére odáig fajult, hogy úgy éreztem, jobb embert nem találhattak volna a szerepre, és hogy legszívesebben nála látnám idén a legjobb férfi színésznek járó szobrocskát. Jó kiegészítője a figurájának a tapasztalatlan és önbizalom-hiányos tanácsadó, Jonah Hill is, bár ő pont ezért egy szürkébb karakter. A rendező, Bennett Miller őt is mozgatja néha, de alapvetően egy élő sztereotípia: geek, akinek igaza van, de néha még saját maga sem hisz benne, nem hogy mások. Ennek ellenére Jonah kis egyéniséget is adott a karakternek, de nálam ez még mindig kevés az Oscarhoz. Külön ki kell még térnem Kerris Dorseyra, aki nem csak azért érdekes, mert a filmbéli neve gyakorlatilag a valódi neve "összerántva", hanem azért is, mert ő adja elő a jelöltekben hallgató legjobb dalt egy szál gitárral. Filmes szerepe inkább lélektani, mint valós, de a zenéért egy piros pontot megérdemel. A többiek is mind korrektek, néhány karakter még háttér történetet is kap, tehát a csapat jól teljesít együtt.

 Mi az, amibe mégis bele tudok kötni? Talán az, hogy ez még mindig egy sportfilm, s bár annak a királya, megtartja a műfajra jellemző ívet, ami mégis elvesz a sztori értékéből egy keveset, kissé kiszámíthatóvá teszi azt. Szerencsére azonban ehhez az ívhez toldozgattak annyit, hogy végig lehessen izgulni a filmet még úgy is, ha sejted, mi lesz a következő lépés.

Jelölések terén ez a mű sem emelkedik ki: 6 szobrocskára esélyes, ebből kettőről már kifejtettem a véleményem, a legjobb vágást már odaadtam az Utódoknak, a hangkeveréshez még mindig nem tudok hozzá szólni, de a legjobb adaptáció és a legjobb film díját én még másnak tartogatnám.

Ettől függetlenül ti ne tegyétek ezt a pénzetekkel, ha erről a filmről van szó. Baseball és Pitt rajongóknak kötelező, sőt azoknak is, akiket érdekel a sport háttere. Mindenki másnak "csak" ajánlom, de azt őszintén.

Trailer:

És dal:

Utódok (The Descendants)

 Már A leleményes Hugo is a határon egyensúlyozott, de mostanra mindenképp be kell ismernem: kifogytak a gyenge filmek. Ami innentől jön, az már mind megérdemel egy kósza kalapemelést, és sorrendjüket is egyre inkább befolyásolja saját ízlésem (mint mindenkinél, tagadja vagy nem). Ezzel a lelki fröccsel indítom útra a jelöltek másik nagy sztárját, személyes listám 6. helyezettjét, az Utódokat.

 Végre egy plakát, ami azt hirdeti, amit kapni fogok. George Clooney nagyban, két lánya kisebb méretben egy tengerparton, pálmafák és hawaii motívumok társaságában. Akinek ég mindig nem esne le a dolog, ott van a cím, ami még háromszor aláhúzza és kiemeli: Clooney most apa lesz. A magyar fordítás ugyanúgy funkcionál, szóval nincs okunk kötözködni ezen a fronton sem (bár hallottam, hogy már volt, aki itt is megtette, csak úgy, megszokásból). De mért lesz Clooneyból apa?

 Bár sokan nem tudják, de ha egy férfi és egy nő szereti egymást és a madarak meg a méhek is besegítenek... Na jó, a helyzet ennél kissé komolyabb. Adott először is egy igen gazdag, de a családját mégsem elkapató, folyton elfoglalt apa, Matt King (George Clooney) és egy közben magát elfoglaló, a gyerekeket kisebb-nagyobb sikerrel nevelő anya. Anyu viszont a film első tíz másodpercében (nem vicc, épp csak egy pillanatra látjuk élete teljében) jetskizés közben balesetet szenved és kómába esik, ezzel pedig Matt nyakába szakad minden. Már a baleset előtt is a családi hagyaték, egy hatalmas szűz földterület eladásáról kell döntést hoznia a temérdek vitatkozó kuzin között, mint egyetlen aláírónak; most azonban a tragédia feldolgozása mellett gondját kell viselnie két lányának is. Ha a helyzet még nem lenne elég bonyolult, a kómában fekvő feleség végakaratában meghagyta, hogy ne tartsák életbe mesterséges úton, így a családfőnek csak rövid ideje maradt, hogy megszervezze a méltó búcsút, és nem mellesleg közölje a lányokkal a még lesújtóbb fejleményeket. A történet végső csavarját és legfőbb csapásirányát azonban mégsem ez adja, hanem az a kitudódott tény, hogy a haldokló feleség nem csak a jetski órákkal szórakoztatta el magát férje távollétében, de a nagyobb lány más férfival is kettesben találta. És mindezt képzeljük el a Hawaii szigetvilágban. A történet szövevényes indulását szerencsére itt nem sikerült elszúrni, a szálak végig futnak, sokszor kereszteződnek és mindegyikük tesz hozzá a film értékéhez.

 Az itt leírtak alapján az ember hirtelen egy paradicsomi kemény vonalas drámát várna és épp ebben rejlik a film nagyszerűsége: egyiket sem teljesíti. A szigetek paradicsomi létét Matt már az első monológjában megcáfolja, ez nekik nem a szörfösök és a koktélok világa, szimplán a mindennapjaik része, csak úgy, mint hogy mi sem járunk minden nap lovas kocsizni vagy termálfürdőbe. Ami a depresszív atmoszférát illeti, Alexander Payne, a rendező mindent megtett, hogy a film ne egy 2 órás sajnálkozástenger legyen. A lányok, bár elsőre rosszul fogadják a híreket, mégis előre tudnak nézni: a kisebb Scottie-n (Amara Miller) inkább a dolgok fel nem fogása (és pár részlet jótékony elhallgatása), míg a nagyobb Alexandrán (Shailene Woodley) az elfoglaltság, a szervezésben és nyomozásban való együttműködés segít. Matt figurájára is igaz ez a kitartás, egy idő után már csak sodródik a teendőkkel és megpróbál talpon maradni, ő sem zuhan össze. Az apaszerep betanulása, a megcsalás és a megcsaló további sorsának eldöntése és a szörnyű após kezelése közben is ott an benne egy kis bizakodás, hogy egyszer lecsillapodnak a hullámok. A történet komikus oldalát erősíti továbbá Alex fiúja, a sztereotipan hülye és enyhén bunkó Sid (Nick Krause), az ügyefogyott nyomozás jó pár mozzanata a feleséget elcsábító Brian Speer (Matthew Lillard) után, néhány abszurd jelenet és a film alatt hallható aláfestő hawaii-country egyveleg (amit személy szerint kitűnő aláfestő zenének találtam, de a film nélkül nagyobb összegért hallgatnám csak).

Ez a könnyedség annyira átlengi a filmet, hogy néha hajlamos is elfelejteni az ember, itt bizony csúnya dolgok történtek az elején. Ez engem néhol kissé zavart is, mintha néhol túl könnyen lépnének túl azon a tragédián, amit nem rég még zokogva fogadtak. A másik mellélövés nekem a kőbunkó Sid hirtelen "megokosodása" jelentette: a rendező nyilván az egyszerűbb emberekben lévő mély érzéseket akarta ezzel bemutatni, de nekem ez valahogy túl hirtelen jött egy olyan gyerektől, aki a "fatert" is hátpaskolással üdvözli. A kötözködésem itt azonban ki is fújt.

 A szereplőgárdát majdnem két szóval le lehet írni: George Clooney (Akinek ez még nem tűnt volna fel, keresse fel kezelőorvosát, gyógyszerészét). Ő a központi figura, a főszál, ő láttatja és kommentálja a dolgokat és határozottan jól. A sármőr ugyanis a mindennapi üzletemberből lett ügyetlen, de közel sem reménytelen családapát tökéletesen hozza, s bár néhány jelenetben még mindig határozottan laza és jóképű, most nem ezen van a hangsúly. Tudott magából újat mutatni, és ezért le a kalappal előtte.

De hogy ne csak a lányok gyönyörködjenek itt van nekünk Shailene Woodley is, aki szintén nagy beleéléssel alakítja  a szerepét, s ugyanez (mármint a mondat második része) elmondható "kishúgáról" Amara Millerről is. Külön említést érdemel még a "főgonosz", Matthew Lillard is, aki megjelenése minden porcikájával irritálja a nézőt, sokszor mennénk akár Clooney helyett is megbosszulni a csábító tetteit. Említést érdemel még Judy Greer is, akinek szerepét a spoiler elkerülése végett fedje homály, de legyen elég annyi, hogy ő is igen jól előadja az összetört, már-már kissé zakkant nőt. Mellettük még kismilliom a mellékszereplő, de egy a lényeg, mindenki a helyén van.

 A döntnökök itt valamivel kevesebb esélyt adtak a filmnek, de ahol adtak, azt meg is érdemli. A legjobb adaptáció díját még én is megszavaznám neki, a legjobb vágással egyetemben. Clooney, mint legjobb színész nagyon szoros csatában került nálam a 2. helyre, de akkor sem keserednék el, ha a bírák az enyémnél is előrébb hoznák. A legjobb rendező és film: nekem talán nem, de itt is megállja a helyét.

Összegezve mindenképp egy jó filmet kaptunk kézhez, az a néhány baki, ami nálam becsúszott másnak talán pozitívum is. Megnézni mindenképp érdemes, de főleg Clooney rajongóknak. Aki nem bírja a drámákat, az is nyugodtan tehet vele egy próbát, talán csak gyereket ne vigyünk rá.

Trailer:

Különvélemény:

A leleményes Hugo (Hugo)

 

 Megvolt a ló, megvolt a kutya, most jöjjön a gyerek. Idei (egyik) gyerekfilmes versenyzőnk egy huszárvágással nem csak a gyerek szereplős, hanem a gyerekeknek szóló kategóriában is indul, átvéve a stafétát a Toy Story 3-tól. Elméletileg.

 Személyi listám 7. helyezettje volt az utolsó, amit megnéztem. Történt ez egyrészt azért, mert ettől a mozitól tartottam legjobban, másrészt azért, mert a film dicsért 3D-s változatára lettem volna kíváncsi, de ezt sajnos még nem sikerült elkapnom. Ezért is bocsátom előre, hogy a kritika, bár a sorozatban ide kellett passzíroznom, nem teljes, de amint térben is megjelenik előttem a fiú története (ez várhatóan vasárnap éjszaka lesz), azonnal frissítem írásom. De térjünk ki kicsit az első indokra is.

 A film, hiába van Martin Scorsese nevével filmjelezve, valahogy mégsem tűnt valami forradalminak. Adott egy könyv (A leleményes Hugo Cabret), amiből készült film címe kis csorbulással magyarul A leleményes Hugo lett, Amerika meg egyenesen Hugora egyszerűsítette (és itt most csak azért sem vonok párhuzamot a három befogadó közönség képességeivel). A könyv főszereplője egy árva fiú, nagy tehetséggel, de barátok nélkül egy gőzmozdonyoktól nyüzsgő Párizsi pályaudvaron. Igen, nekem is A nyomorultak, a Kopperfild Dávid, kevésbé olvasottak kedvéért a Harry Potter és egyéb, ugyanezen alaphelyzetből indító történet jutott eszembe. Mit tud még nekem ez nyújtani? Meglepő módon tudott valamit.

 Hugo (Asa Butterfield) ugyanis a pályaudvar "láthatatlan" gépésze, aki eltűnt és nem túl kedves alkoholista bácsikája helyett végzi a feladatot, és mellesleg próbál eltűnni a kissé rajzfilmszerű pályaudvar gondnok (Sacha Baron Cohen) és kutyája elől. Az árvaház fenyegető gondolata ellenére azonban a fiú mégis megszállottan dolgozik egy apjától maradt robot helyre hozásán, amit jobb híján a helyi butikostól, Georges Mélièstől (Ben Kingsley) elcsent alkatrészekkel akar megoldani. Ahogy az lenni szokott, a fiú végül ráfázik, a butikos rajta kapja és, bár nem küldi árvák közé, elveszi a javítási útmutatót. A fiú ezután összebarátkozik Méliès nevelt lányával, Isabelle-lel (Chloë Grace Moretz) és a film még itt éri el a negyed órát. Akinek ez így kissé kaotikus, nyugodjon meg, a filmben minden érthető, de fogadjuk el, hogy a szerteágazó történetre tehát nem lehet panasz.

A színészgárdára meg még úgy sem. A legnagyobb névnek ott van (Sir) Ben Kingsley, aki mint már sokszor, most is kiérdemelte a lovagi címet, ráadásul végre nem csak a "gonosz" oldalát mutatja meg. Itt van még Sacha Baron Cohen (alias Ali G, Borat vagy Brüno), aki most hirtelen komolykodásba kezdett. Szó se róla, ezt is teljesítette becsülettel, de sajnos annál nem jobban, sokkal inkább fekszik neki a polgárpukkasztó tréfamester szerepe, amit mi sem példáz jobban, mint hogy ki akarták tiltani az Oscar gáláról, mert az új filmje, A diktátor egyenruhájában akart megjelenni (végülmegjelenhetett). Feltűnik még Christopher Lee, mint Monsieur Labisse, egy jóságos könyvesboltos, de nekem valahogy óhatatlanul a megszelídült Szarumán ugrik be róla (bár ez nem a színész hibája, inkább karakteres arcának és a már legalább háromszor megtekintett A gyűrűk ura trilógiának tudható be).

A gyerekek is jól brillíroznak, Asa Butterfield jól hozza a hol talpraesett, hol tapasztalatlan, megszeppent árva "mindenest", Chloë Grace Moretz pedig a tudálékos, néha túlságosan is kalandra vágyó, kissé főnökösködő kislányt. De akkor hol itt a hiba?

A hiba bizony a zsáner választásával van. Ha valaki ugyanis beültet erre (főleg a 2D-s verzióra) egy Harry Potter filmeken szocializálódott, kissé hiperaktív gyereket, az valószínűleg az első fél óra után fogja összekaparni magát unalmában. Gyerekfilmnek ugyanis ez nem gyerekfilm. A film színvilága (a hatalmas forgókerekes steampunk környezet miatt) szürkés, története inkább drámai, mint akciódús, és a különleges szereplő, a robot is elég "béna" nekik. Scorsese úr mintha nem gondolt volna bele, hogy egy sánta biztonsági őr manapság egy óvodást sem ijeszt meg, vagy hogy egy irkáló bádogember csodának kevés már. Persze ez lehet azért is, mert a zsáner eleve álca, a mélyen lapuló valóság nem sokkal különb az előző értékeltemnél: ez egy (újabb) nosztalgiafilm. Akinek ugyanis valami folytán ismerős lett volna a Ben Kingsley alakította Georges Méliès neve, az nem téved: Ez a Georges Méliès az a Méliès, aki az 1900-as évek elején elhozta sok helyre A Mozit. Az öreg úr több, mint 550 filmet jegyez, amikből sok a laikusoknak is ismerős lehet. A film végső soron az ő homályból való előtűnése köré szerveződik, ami nem is lenne baj, de végül mégis az lesz. Nem lenne az, mivel ez az ember vitathatatlanul megérdemel ennyit, de nem ebben a formában. Itt ugyanis nem az ő pályáját követhetjük végig újra (ezt 5 percben lerendezték a végén), itt ő csak egy szereplő, egy ürügy, hogy mozgassa a szálakat. Kicsit összetett ezt megfogalmazni, de mintha a film mindent alárendelt volna Méliès karakterének, csak épp arra nem hajlandó, hogy megismertessen minket vele. Vannak itt bevágott jelenetek az eredeti filmjeiből, újrajátszott jelenetek, olyanok, akik értékelik a művészetét...éppen csak Méliès nincs benne igazán.

Pont ez a tisztelgősdi viszi el a film történetét is. Bár az alaphelyzet szerteágazó és kecsegtető, az egész filmben valahogy alig történik valami, és ami történik, annak a fele is öncélú. A robotot például komolyabb veszteség nélkül helyettesíthetnénk akármilyen géppel, csak lehessen mit szerelni a film első felében. Az izgalmas jelenetekre is jellemző ez: igazán 2 található a filmben, abból az egyik, a plakáton szereplő órás függeszkedés szinte teljesen értelmetlen, jóformán csak arra szolgál, hogy újrajátsszon egy régi filmrészletet. A másik akció is hasonló háttértartalommal bír, de ezt legalább sikerült valamennyire logikusan felépíteni. Kár érte, pedig a történet tényleg újító lett, klisék alig vannak benne.

De végül is jó-e a film? Igazából az, de sokkal jobb is lehetett volna. Izgalom a szigorúan vett értelemben nincs benne, de a történet aranyos, és mivel elég újszerű is ahhoz, hogy az ember ne tudja, melyik szálnak van jelentősége, melyiknek nincs és egyáltalán mi lesz az egész vége, leköt. A színészgárda megérdemel egy piros pontot, Méliès meg legalább egy Google keresést, mert hogy a filmből csak foszlányokat kapunk belőle, az biztos. A 11 Oscar még mindig sok, különösen a látványeffektekért járót tartanám túlzásnak, de a legjobb film sem ez idén. Az összes többi kategóriában is átlagot hoz a film, de ettől függetlenül még szerethető, és jelen pillanatban a 3D mezőny "legokosabb" filmje. Gyerekkel megnézni kockázatos (bár a "kijövő" dolgok elszórakoztathatják), gyermeteg felnőtteknek kellemes, klasszikus film és Twist Oliver rajongóknak kötelező.

 P.S.: Daniel Radcliffe egyik nyilatkozatában felháborodott a film jelölésén, mondván, csak azért nem az új Harry Potter film van a jelöltek listáján, mert azt nem fémjelzi Scorsese neve. Részben igaza van azzal, hogy a rendezőóriás (és a színészgárda is) erős szerepet játszhat a választásban, de hogy a 8. HP ide kellene, hogy kerüljön... Szerettem a könyveket, de akkor inkább jöjjenek a lovak.

 

Trailer:

Különvélemény:

A némafilmes (The Artist)

 

 Folytatódjon hát az Oscar értékelés, és mivel úgy is a szívemnek legkevésbé kedves esélyessel kezdtünk, jöjjön a 8. helyezett. Bizony, a BAFTA nyertese az és  a nagy Oscar-esélyes, a The Artist. Hogy mért bánok ilyen csúnyán vele, mikor a szakma apraja-nagyja odáig van érte? Lehet elsőre nehéz elhinni, de ezt mégsem a "csakazértse" morál váltotta ki belőlem. De kezdjük az elején.

 Minden adott volt ahhoz, hogy várjam ezt a filmet. Európa betört Hollywoodba, amit innen, az öreg kontinens közepéről csak örömmel tudok fogadni; a cím érdekes és sejtelmes; a kísérlet pedig, hogy egy fekete-fehér némafilmet bedobjunk a HD-3D nagyfiúk világába, mindenképp valami izgalmashoz vezet. Azért, ha már szóba jött, a címnél álljunk meg egy szóra, hisz eljött az a történelmi pillanat, hogy a magyar változat sokkal jobban leírja a mozit, mint az eredeti. Megvallom, elsőre én is valamilyen művész-portréra számítottam: festőre, képzőművészre, talán zenészre, de nem néma színészre. De hát annyi baj legyen, egy színésszel eljátszatni egy színészt egy másik korból már az Inception (Eredet) kompozícióját súrolja, ami még jobban fel tudja rázni a filmet. Aztán elindult a film.

 Igazából a mai napig nem tudom, hol settenkedett ki a film kis szívemből, de lassan és folyamatosan tette. Adott egy némafilm-színész, George Valentin (Jean Dujardin) (aki egyben majdhogynem néma filmszínész is) a karriere csúcsán egy feltörekvő, érte rajongó pályatársnőjével, Peppy Millerrel (Bérénice Bejo, a rendező felesége) és egy kihűlő házassággal (meg egy kutyával, de róla később). A konfliktus több téren is adott: a némafilmet felváltja a hangos mozi, ezzel együtt Valentint Peppy, és, ha még ez sem lenne elég, a válságra a színész pénze és felesége is rámegy. És ennyi. Az, hogy a történetet két mondatban le tudtam írni, soha nem jó jel (legalábbis nálam). Persze a 100 percet valahogy ki kell tölteni, ezért végig nézzük Valentin bukását és pár mókás kutyás jelenetet (ezek tényleg jók). Ebben a bukásban pedig talán a legzavaróbb az, hogy, mint később kiderül, az egészet a színész büszkesége okozza. Közel fél óra telik el ugyanis azzal, hogy a lehetőség ott pihen aranytálcán, de drága Bálintunk (nem akartam szegény Valentin nevét ennyiszer leírni) nem hajlandó megmozdulni érte. És ez nekem tipikusan a romantikus vígjátékok ismérve, azokból pedig kevés mozgatott még meg igazán.

 Persze hagyjuk a sztorit, hátha a szereplők feldobják a dolgot. Részben igen. Valentin (tessék, megint leírtam) egy közvetlen, vidám és segítőkész , de nagyképű emberből egy kiégett csillaggá történő átalakulása lendít a történeten, azonban ezt a motívumot közel sem itt látjuk először, és valahogy bele sem tudtam igazán élni magam a kudarcaiba. Azon is érdemes elgondolkodni, hogy a néma "bohóc" szerepe (nem sértés, erre a szakmára jellemző még mindig a túlzott gesztusokkal és a grimaszokkal való kommunikálás) mennyire könnyítette meg Jean Dujardin dolgát az Oscar jelöltté válás felé. Hisz mostanság a színészeknek a hanghordozást IS mesteri fokon kell művelniük a gesztusnyelv mellett. De ha ezt doppingnak nyilvánítjuk, ki kellene zárnunk a (valódi) hőskor nagy néma alakjait is. Viszont akkor Rowan Atkinson (Mr. Bean) mért nem volt még soha a díj közelében se, holott generációkat nevettetett meg némán? A vita messzire megy, én nem is a döntőbíró, csak a gondolatébresztő szerepét vállalom magamra, döntsön mindenki belátása szerint.

 De vannak itt persze mások is, akiket ez a dilemma érinthet, mért nem terjesztem ki rájuk is? Kezdjük a női főszereplővel, Peppyvel. Róla azt lehet tudni, hogy éhezik a hírnévre és szívből imádja Valentint. Személyisége azonban itt ki is merül, igazi eszköz, jó tündér lesz ő egy egyszemélyes drámában, s mint ilyen nem is értem igazán jelöltségét a legjobb női mellékszereplő címre. Van itt még Clifton, az öreg komornyik (James Cromwell), aki ragaszkodásával még emberibb, mint Peppy, de ő sajnos nem sok szerepet kap a dologban. A másik kedvelhető karakter, pedig, akit már többször említettem, Valentin kutyája (Uggie), aki az előbbi állatos filmmel (War Horse) ellentétben pont a jó helyen van. Szórakoztat, nevettet, életet ment, és ezzel a legüdébb színfoltot képzi a filmben. Érdekesség, hogy a sztárt egy menhelyről mentette meg gazdája az utolsó pillanatban, és hogy a filmért megkapta az Állat Oscart is, teljesen jogosan (bár ilyenkor felmerül bennem, mekkora gazdasági válság lehet...). Érdekes még Malcolm McDowell megjelenése a filmben, aki a Hősökből (jártasabbaknak a Mechanikus narancsból) lehet ismerős, de csak mint statiszta és hivatásos "easter egg".

 Ezek után mégis meg tudom érteni, mért vannak oda a filmmért a szakma nagyöregjei. A folytatások korából kedvenc művészeti águk születéséhez és tündökléséhez viszi vissza őket a mozi, aminek még utószelét páran meg is élhették. Itt fel is merült bennem a gondolat, hogy talán rosszul néztem meg a filmet, hogy talán ha korrajz és nosztalgiafilmként  tekintek rá, jobban tetszik majd. Annak tényleg jó, de nekem itt a fiatal moziközönséget kell képviselnem, és így a tíz jelölését  kissé sokallom. A zene hangulatos, a kosztümök korhűk (bár nekem az Anonymus jelmeztervezése nagyobb sikernek látszik), a két színész jelölését már kitárgyaltam, a képi világa pedig hangulatos, de nem kiemelkedő (vágás,látvány és fényképezés). Ami a maradékot illeti (legjobb rendezés (Michel Hazanavicius), eredeti forgatókönyv és film): nekem nem, az ítészeknek valószínű.

Összegezve ez sem rossz film, bár sok eredeti fekete-fehér alkotás szerintem kenterbe veri (a régi újdonság varázsa dolgozik itt), de a kor rajongóinak, azoknak, akik kíváncsiak, mi körül lehet ekkora felhajtás és a filmértő és -szerető embereknek (történelmi vonatkozása miatt) megér egy jegyet. Akik a szórakozást és az új meséket keresik, nézzenek inkább szét a többi mű tájékán.

Trailer:

Különvélemény:

Hadak útján (War Horse)

 Ok, kezdjük rögtön egy internetes közvélemény-kutatással. Tegye fel a kezét, aki szereti a lovakat! Aki ezen büszke, nemes teremtmények bűvöletében élte le eddigi életét! Akinek ezek a magas jószágok a szabadság, a szeretet és a bátorság szimbólumai! Köszönöm, letehetitek. Ti nyugodtan keressétek fel a legközelebbi mozi honlapját, foglaljatok jegyet a legnagyobb vászonnal rendelkező terembe és nyargaljatok oda a szelek szárnyán. Hiszen ezt a filmet imádni fogjátok, de ha nem is, én úgy sem tudnálak titeket lebeszélni egy olyan filmről, ami egy lóról szól. Bizony, az elnyomorított magyar cím mögött egy ennél sokkal egyértelműbb angol cím lapul: itt bizony háborúról, de főképp lóról lesz szó. Hogy mért ló? A némafilmes lenyúlta a kutyát, A leleményes Hugo a gyereket (sőt, ezt részben a Rém hangosan és irtó közel is), így hát Stephen Spielberg úrnak, a rendezőnek már csak ez az aranyos jószág maradt (illetve a fóka meg a delfin, de az drága). Hogy mért pont ezeket a filmeket hozom fel? Mert kitűztem célul, hogy az idei Oscar-jelölt filmeket nyomon követem és itt véleményezem is. E kicsit kusza bevezető után tehát kezdjük is a kóstolást az első tétellel.

 Meg kell vallanom őszintén, enyhén szkeptikusan álltam hozzá a lovas sztorihoz. Nekem az állatos filmek valahogy a táncmozik rokonai: vannak, akik imádják nézni, ahogy emberek 1,5-2 óráig táncolnak a vásznon, és vannak azok, akik sztorit keresnek a film mögött és unalmukban már a szék alá esett popcornt pöckölgetik a 10. perc után. De nekifogtam. A dolog nem is indult rosszul: Egy angol faluban kezdünk, ahol Ted Narracott (Peter Mullan, rá nem lehet panasz), a helyi sánta, de szerethető alkesz éppen egy lovat keres földmunkákhoz, ehelyett viszont indokolatlanul magas árért veszi meg a főszereplő Lovat az őt felügyelő földesúr orra elől. Otthon persze senki nem örül a döntésének, kivéve a film emberi főszereplője, az öreg fia, Albert (Jeremy Irvine).

 A gyerek személyisége összetettségét nyilván nem aputól örökölte, mivel az egész filmben annyit tudhatunk meg róla, hogy szereti a lovakat. Nagyon. És a lovak is szeretik őt. A szerep miatt az őt játszó elsőfilmes színészt sem tudjuk igazán minősíteni, mivel karakterét érzelmi töltet és mélység terén még a család libája is felülmúlja (nem vicc, a kedvenc szereplőm lett). Aztán persze jönnek a bonyodalmak a család pénztelenségéből, míg végül a Ló egy angol, I. világháborúba induló tiszthez (Tom Hiddleston) kerül.

Itt térjünk ki arra, hogy a ló neve Joey, de aki valami okból már magában elnevezte Lessie-nek, higgyétek el, megértem. Innentől Joey tulajdonosai hullanak, mint az őszi legyek, de mindükben közös, hogy első és egyetlen tulajdonságuk, hogy szeretik a lovakat. Meg a ló is szereti őket. Van néhol szó testvéri meg nagyapa-unoka kapcsolatról, de ezek csak alibinek szolgálnak, hogy meg lehessen magyarázni a motivációkat. A magyarázat azonban még így is sok helyen elmarad ("Mért kellene izgulnom, ha egy tank egy lovat bekerít a zsákutcába, mikor az sokkal értékesebb hadi "szállítóeszköz" annál, mintsem rá pazarolják az értékes muníciót?" illetve "Ha valaki lovakkal megszökik és elkapják, mért pont a lovakat nem keresik?"),az egyetlen háttér történetet a földesúr meséli el az öreg Narracottról, de úgy, hogy lesüt róla, hogy ezt sem neki, gúnyolódásképpen, hanem a nézőnek szánja, illetve sok helyen már a meséket súrolja, hogy az a ló MINDENT túlél.

 A fényképezés egyesek szerint pátoszos, nekem már sokszor a határozott giccsbe ment át (a ló profilja a vérvörös naplementében képről már csak a pillangók és az éneklő nyuszikák hiányoztak), amit egyesek Spielberg régiek előtti tisztelgésének tudnak be, de ennek sajnos már "magyarázzuk a bizonyítványt" szaga van.

 Mindezek ellenére a film 2 és fél óráját végig tudtam nézni. Hogy mért? Először is nagy pirospont, hogy, mivel az I. világháborúban játszódik, nem volt belekényszerítve a jó angol-gonosz náci klisé, meglátogatjuk mindkét oldalt és mindenhol találunk jó embereket. Ez az üzenet talán a paci kiszabadításánál a legerősebb, ami számomra a film legjobb jelenete is volt egyben. A színészi játékok is mentettek a helyzeten, feltűnik a BBC modern Sherlockja (kritika később, addig is megnézni!), Benedict Cumberbatch is, igaz, csak rövid időre és a francia nagypapát játszó Niels Arestrup is igen jól hozta a karaktert. A film tehát nem rossz, egy átlag családi mozi, mért kötözködök ennyire még is?

 Mivel az akadémia nagy öregjei valószínűleg vagy nagy ló rajongók, vagy csak Spielberg nevére adták meg rögtön a jelölést, de a film 6 kategóriában labdába rúghat az Oscarról elnevezett kopasz aranyszobrocskáért. Ezekből a hangzással kapcsolatos kategóriákba (hangkeverés és -vágás) laikusként nem merek beleszólni, a legjobb zene kategóriában még jogosnak is érzem (a film alatt nem tűnt fel, de utánakeresve kellemes muzsikák szólalnak meg), viszont a maradék három elismerést (legjobb fényképezés, látvány és film (!!)) legkevésbé adnám neki.

 Összegezve tehát, aki imádja a pacikat és végig tud nézni róluk 2 és fél órát ugyanazzal a gyermeki lelkesedéssel, mintha előtte szaladoznának, azoknak merem ajánlani ezt. Nagy családdal el lehet menni rá, de vannak benne szomorúbb részek, és az I. világégés szerelmesei sem kapják meg, amit szeretnének, de ők is tehetnek egy próbát. Randifilmnek viszont egész ideális. Csak a lány imádja a lovakat!

 Trailer:

Intro

Szépjóestét mindenkinek!

Aki ide elkeveredett (nem tudom, hogy csinálta), azokat megnyugtatom, itt majd lesz valami. Az a valami pedig egy halom kritika. Mindenről. Elsősorban filmekről és PC játékokról (modern művészeti ágak, amiket még kevesen ismernek el igazán), de igény szerint akár a sarki hamburgeresről vagy Ancsi néni zongorajátékáról is. És hogy ez mért lesz majd érdekes? Első sorban, mert ingyen van. Másod sorban hajlamos vagyok akár a közvéleménnyel is vitatkozni, ha valami ütközik SZUBJEKTÍV véleményemmel. Harmad sorban majd meglátjátok...remélem megtetszik a dolog stílusa.

P.S.: Ezzel a bejegyzéssel is tanulom a blog mikéntjét, úgyhogy ha valami nem olyan, amilyennek lenni kellene, az még közel sem végleges.