Final Cut - Hölgyeim és Uraim

Színes magyar film. Mostanság ez a három szó egy moziplakáton felér egy ne nézd meg felirattal, és lássuk be, ez érthető. Mostanság reneszánszukat élik a saját gyártású romantikus vígjátékok, amiket még hollywoodi költségvetéssel sem néznék meg (külön szégyen, hogy az első 3D-s magyar film is egy ilyen tucatborzalom, az SOS Love). Virágzik a régen vicces filmek remake-jeinek gyártása is, ahol azonban nem hajlandóak tudomásul venni, az eredeti koncepció fölött már eljárt az idő, s így pofátlanul összekutyulják a régi kor elemeit a modernnel úgy, hogy arra senki nem ad magyarázatot (senki nem akad fenn egy lakájon), s mindezt ráadásul olyan modorossággal teszik, amire szinte senki sem vevő már. Az emlékgyalázásból sajnos a régen zseniális rajzfilmiparunk sem maradhatott ki. Itt a Magyar népmeséket és a Macskafogót felváltotta a Kis Vuk 3D borzalma, ami az IMDB.com-on a valaha volt legrosszabb filmek NEMZETKÖZI mezőnyében éppen a 14. helyen tanyázik (A dolognak még az is ad egy csipetnyi pikantériát, hogy a magyar animátor csapatok egyébként világhírűek, a legnagyobb PC és konzoljátékokhoz csinálnak introkat, de közük van a Gyűrűk Ura látványvilágához is). És itt vannak a művészfilmek. Nagynevű rendezőink sorra nyerik velük a díjakat, és mi, földi halandók galád módon a létezésükről sem tudunk. Hogy mért? Mert ezeket a filmeket verseny nyerésére készítették. Hosszúak, sok értelmezni való vágóképpel, piszok lassú tempó, sok belső őrlődés, minimális kerettörténet, és ha emellé még fekete-fehér kép is társul, kész a múlt évezredet idéző nosztalgiafilm, amit a szakmai öregek annak rendje és módja szerint nosztalgiával éjjeneznek meg. (Persze tisztelet a kivételnek.) Mi meg nézünk ki a fejünkből, hogy mi volt ez. Bár nem tartom magamat sem akcióorientált, sem türelmetlen nézőnek, néhány jelenetet és képet (esetenként indokolatlan meztelen nőkkel) én is nehezen nézek 3 óra hosszáig. Ezzel pedig pont a fő közönség veszik el: a magyarok.

És hogy mért mentem ebbe annyira bele? Mert most végre találkoztam pár ellenpéldával is. Ezek egyike a Final Cut - Hölgyeim és Uraim. Ez a film maga az alacsony költségvetés és a nagy ötlet találkozása. Veszünk egy halom nagy színészt és az ő alapkultúrába ágyazódott filmjét, keresünk egy filmőrültet, aki ezen filmek összes jelenetét szinte betéve tudja, aztán írunk egy történetet, ami elég egyszerű, de mégsem sablonos, végül vágunk és toldozgatunk napestig. Az eredmény pedig a jelen filmünk. Pálfi György, a rendező ugyanis ahelyett, hogy a pénzt igénytelen vagy művészeskedő eszközök beszerzésére költötte volna, fogta, és vágásra, utómunkára illetve történetre költötte.

Hogy néz ki ez a gyakorlatban? Adott egy férfi és egy nő és mindkettejüknek több száz arca, mint ahogy a jelenetek folyamán több száz színész és színésznő játssza őket egy-egy pillanatig. Brad Pitt elindul az utcán és Sean Connery ér célba, ahol találkozik Audrey Tautou-val, aki Julia Robertsként mosolyog rá. És így tovább 80 percig. Ez a folyamatos váltogatás elsőre zavarosnak tűnhet, de valójában az ember 5 perc alatt megszokja, a végéra már igényli is. A történet sodor magával, s bár a téma ismét a szerelem, ebben a formában ez nem válik giccsessé vagy untatóvá, a sztori akár egy saját filmben is megállná a helyét. A humor is ízlésesen van adagolva, a komorabb részek után egy-egy mókásabb jelenet vagy kifacsart utalás mindig feldobja a filmet. És persze ott a magas labda is: hány filmre ismersz rá? Az ikonikus amerikai szuperprodukcióktól a magyar kultuszfilmekig ugyanis minden van itt, csak figyelni kell. Külön öröm, hogy még az aláfestő zenék is filmekből lettek összeválogatva, így a mozi szerelmesei csak úgy kapkodhatják a fejüket, ha az utalások legalább felét meg akarják találni. Az ötlet és a megvalósítás tehát kifogástalan. Mi lehet a baj?

A jogdíjak, mi más? A bürokrácia amúgy is kacskaringós útjai ugyanis lehetetlenné tették, hogy ennyi filmrészletet új termékként kezeljenek és forgalomba hozzanak. Ezért van az, hogy én is egy "kivételes alkalomnak" meghirdetett, ingyenes vetítésen láthattam a filmet, és hogy DVD kiadásban sem reménykedhetünk túlságosan. A film ellenzői (lévén államilag támogatott moziról beszélünk) ezt e pénz elherdálásának titulálták egy elérhetetlen filmre. Szerintem viszont egy újabb, fizetős "elvontkodásnak" még ennyi nézője sem lett volna.

Akárhogy is, a film jó, úgyhogy tegyük félre a "magyar filmet én nem nézek" sznoboskodást, megéri. Feltéve persze, ha valaki belefut, de ez az internet világában tán nem is akkora kunszt.

Trailer (csak linkben)

Bosszúállók (The Avengers)

Szuperhősfilmek. Ez a két szó már eleve sokakat elriaszt a mozik elől, és ez nem is csoda. Ezeket a filmeket ugyanis jó ideig úgy készítették, hogy a cellulózdarabokat egy közeli vegyi laborból kimaradt tesztoszteronba áztatták, majd ahol a film nem szívott be eleget, oda indokolatlan robbanásokat ragasztgattak. Aztán változtak az idők, jött a CGI, amitől ezt a procedúrát már digitálisan is el tudták végezni, lehetőleg úgy, hogy a macsóság mellé még egyéb, véletlenszerű, látványos szörnyet is be tudjanak tuszkolni. Akkor még a gonoszokat a világ elpusztítására/elfoglalására a misztikus "mert csak" motiválta, a szuperhősök pedig rögtön, mindenüket feláldozva rohantak minden nyugdíjas néni megsegítésére. Ezen effekt- és sablonparádékat pedig általában csak a gyerekek és a megszállottak tudták élvezni, mindenki másnál maximum az unaloműző háttérfilm szerepét töltötték be. Volt persze pár üdítő kivétel, de a lényeg általában ugyanaz volt: tegyünk át képregény szereplőket a való világba 1,5 óráig, lefaragva ezzel a folytatásos alapkoncepcióról minden sallangot, ami miatt a köznyelv a sztorit "érdekesnek" tartja. Ha valaki ismerte a '90-es évek elején futó Pókember sorozatot és ez után megnézte a Sam Raimi által összekapart filmtrilógia bármelyik részét, tudja, mire gondolok. (Aki meg nem, annak megsúgom, hogy a filmből pont a rajzfilmbeli ötletesség, lazaság és humor hiányzott, ami miatt szerette, aki szerette.) Gondoljunk ez után bele, mi van, ha a hősöket összeborítjuk és egy szövetséget hozunk létre a szabad világ védelme érdekében!

Nyilván mindenki az első percben felismeri, hogy együtt kell működni, megtiszteltetésnek veszi, hogy beválogatták és a "sok kéz sokat üt" alapon szétvernek mindent, ami feje fölött nincs glória, igaz?

Hálisten' nem. A Bosszúállókkal ugyanis a szuperhősfilmek új korszaka nyílt meg. (Az, hogy ez a Nolan-féle Batmanek óta már nyitva volt-e, lehet vitatéma, de ezt a cikk erejéig fogadjuk el így.) A Marveleseknek ugyanis sikerült egy viszonylag új eszközzel mitológiát teremtenie, amire később építhet. A recept egyszerű: vegyünk 4 szuperhőst, csináljunk nekik 5 eredettörténet filmet, külön-külön, úgy, hogy maximum csak egy legyen gyenge (esetünkben Thor). Aztán dobjunk be kis utalásokat a stáblista után, hogy itt még valami lesz. Aztán fogdosd őket össze egy új filmben. Így megvan a sok, igazán kidolgozott hős, kész a sokkal tágasabb világ, kész a mitológia, amire visszautalhatunk, ha kell és marad idő és energia a karaktereket mozgatni, jobban kibontani. Eddig ok, de van-e nekünk jó sztorink a karakterek mellé, vagy megint csak egy CGI-orgiát kapunk?

És igen, ez is megvan. A sztori szerint Loki, a kissé lúzer, de annál hataloméhesebb félisten egy másik dimenzióból (ez a filmben nem hangzik ilyen bénán...) egy igen erős fegyvert és hadsereget kap maga mögé, csak hogy meghódíthassa a földet, mellesleg bosszút álljon a testvérén, Thoron. Megérkezésekor a földre el is lop egy rejtélyes eszközt, amivel seregét a földre szabadíthatja. Ennek jelentőségét csak egy titkos alakulat, a S.H.I.E.L.D. érzi, ezért az élükön Nick Furyval (Samuel L. Jackson) össze akarják szedni a hősöket, hogy szövetkezve megvédjék a világunkat. Ez eddig még elég lapos lenne, de a választottak a cinikus és önfejű Tony Stark, mint Vasember (Robert Downey Jr.), a múltból kiolvasztott katona Steve Rogers, mint Amerika Kapitány (Chris Evans), a saját erejét még nem uraló és a hadsered által is üldözött Bruce Banner, mint a Hulk (Mark Ruffalo) és Loki testvére, az embereket kedvelő, de kissé fejletlennek tartó Thor (Chris Hemsworth). Melléjük ráadásul még betársul egy ex-orosz kémnő (Scarlett Johansson) és egy tökéletes íjász (Jeremy Renner), mint a S.H.I.E.L.D. belső munkatársa. Ezek nyilván együtt tudnak dolgozni, igaz? Dehogy is! És ez a film igazi erőssége. Egy átlag szuperhősfilmben a cimbizős részt letudnák 10 perc alatt, de nem itt. A film több, mint fele azzal telik, hogy az egoista milliárdos a feltétlenül engedelmes katonának esik, a félisten pedig az emberi időzített bombát oltja. Mindez szóban szórakoztató és humoros formában, fizikailag pedig látványos akciójelenetekkel. A film többi része nagy vonalakban ugyan még mindig a képregény-klisékhez ragaszkodik, de a végkimenetel hogyanjai ezt teljes mértékben elfeledtetik. (Meg aztán a Rómeó és Júlia elején is tudjuk már, mi lesz a vége, mégis meg tud lepni a történet maga.)

Ebből látszik, tehát, hogy a film nem csak az akcióra, de a párbeszédekre is erősen épít. Ez a tény persze még kevés lenne a boldogsághoz, de itt a karakterek kidolgozottak, élnek és, ha kell, drámaiak vagy viccesek. Még az előző filmben elsablonosított Thor is saját lelket kapott és a poénokat sem bízták végig Vasember (egyébként irtó laza) karakterére. (Érdekesség, hogy a rendező, a Serenity-t is jegyző Joss Whedon hagyta, hogy a színészek is hozzátegyenek beszólásokat a forgatókönyvhöz, ami a végeredmény szempontjából zseniális ötletnek bizonyult.) Az akciójelenetekre érdekes módon ugyan ez a találékonyság jellemző: A hősök nem csak ütlegelnek, de kihasználják a környezetet, egymás segítségét vagy akár az adott helyzetet; megsérülnek, elfáradnak és nem visznek véghez mindent elsőre. És ez az, ami miatt az ember képes értük izgulni, még ha mélyen tudja is, mi lesz a harc vége. Ez végre realitást kölcsönöz a látványnak, amit szerencsére a kifogástalanul sikerült CGI-szörnyek sem törnek meg. Egy szóval, minden úgy mozog, ahogy kell, minden összetetten és intelligensen működik, ráadásul a zúzásokba is jó ízléssel csöpögtetik a humort.

A színészekről ugyan ez a profizmus mondható el. A sztorinak és a szereplőknek még azt is sikerült elérniük, hogy az egyébként bénának tűnő Sólyomszem (Jeremy Renner) és Fekete özvegy (Scarlett Johansson) is ugyanolyan fontos és kidolgozott része legyen az élménynek, mint a többi, közel elpusztíthatatlan hős. Mindenkinek megvan a helye, a feladata, a fontossága. Egyedül talán a Nick Furyt játszó Samuel L. Jackson nem lett eléggé kibontva, illetve Tom Hiddleston főgonosz Lokija lett kissé tudathasadásos, de ezek csak elszáradt fűszálak  felemelő élmény zöld gyepén. És ha már zöld: Az előzményfilmben Hulkot játszó, de azóta leváltott Edward Norton helyettese, Mark Ruffalo is kifogástalanul megállja a helyét a filmben. Ez hatalmas teljesítmény, főleg annak tükrében, hogy a filmbeli "jóllakott óvodást" az első pillanattól egynek éreztem az előzmények "vékony paranoidjával". A többiekről csak annyit, hogy Robert Downey Jr. még mindig a valaha volt legmenőbb szuperhős, nem tud hibázni;  de Chris Hemsworth és Chris Evans is az elvártak fölött teljesített.

De persze nincs film hiba nélkül, itt is akad pár, még ha nem is jelentős. Az első és legszembetűnőbb furcsaság talán nem is hiba. A filmet ugyanis nem tudja igazán értékelni, aki nem ismeri mind az öt (Vasemberből kettő van, Hulkból pedig a Hihetetlen verziót tessék megnézni) előzményfilm tartalmát. Persze ez így elég fura újítás, de ha belegondolunk, hogy a Gyűrűk Ura 3. részét sem tanácsos megnézni előtörténet nélkül, lehetünk engedékenyebbek. Ez kell egy összetett világhoz, ezt az "áldozatot" meg kell hozni. Másik, kissé zavaróbb bökkenő, hogy a film logikája néhol szalajt. Ez a helyzet Hulk "megszelídülésével" is, amire, bár találunk alternatívákat, úgy hiszem, nem nekünk kéne találgatnunk. A 3D átdolgozás elég gyenge lett, plusz pénzt kiadni érte fölösleges (maximum Scarlet idomai lehetnek érdekesek). Aztán van még a sorban pár túl laza beszólás, de, mint már említettem, sem ez, sem az előbbi ellenérvek nem teszik ezt a filmet kevésbé ütőssé, maximum nem tökéletessé.

Egy szó, mint száz, beleszerettem ebbe a filmbe. Sokat vártam el tőle, de ahelyett, hogy leverte volna a magas lécet új világrekorddal ugrotta meg azt. Nem csak, mint szuperhősfilm, de mint akciófilm és mint film is határozottan JÓ, tehát mindenkinek merem ajánlani. Egyetlen feltétel talán az, hogy ismerje a háttértörténetek legalább egy részét, különben elvesznek azok az utalások, amik a film lényegének egy részét adják. A zsáner rajongóinak meg kötelező, igazolást nem fogadok el! 

Trailer

És egy kis retró

Kávészünet duplán

A versek megzenésítése valahol egy hálás feladat. Kapsz egy kiváló szövegírót, egy ismert húzónevet, egy alaphangulatot, egy ritmust és ezek mellé még kultúrát is terjesztesz. Megzenésített verset hallgatni is egy hálás dolog, főleg ha a dallam a szöveggel együtt a fejedben marad, amivel (a Balu kapitány főcímdalával ellentétben) mások előtt is tudsz villogni, esetleg még Vágótól-Gunditól (mert aki jót akar, nem megy Friderikuszhoz) sok pénzt elvinni. Az iparág valahogy mégsem virágzik. Hiába van ott a nagy öreg Hobo meg pár másik együttes-énekes, aki mellékesen készít pár "költői dalt", az emberek fejében a vers még mindig egy sznob dolog, amit úgy sem értenének, következésképpen hülye, aki hallgatja. Meg discoban sem lehet lejátszani, mert általában kevés benne a party, drink és f**k, ráadásul nem illik hozzá a légkalapács meg az egyéb dubstep-hangszer. Szóval a vers kis, elhanyagolt rétegműfaj lett, amire igen is ráfér a népszerűsítés és erre tökéletesen alkalmas régi, dédelgetett kedvencem, az egyik tehetségkutatóban feltűnt Kávészünet duó. Gondoltam én múlthét szerda este.

Lelkemben rőzsedalokkal és emlékekkel az igen jól sikerült tavalyi JUGYU klubos koncertről léptem be a JATÉba a kiírt, 8-as kezdés előtt pár perccel. Bent síri csend és hullaszag, no meg páran a  személyzet kötelékein belülről. Az együttes már próbál, a közönség én vagyok. Csak. Gondoltam, hogy nem lesz stadionkoncert, de ennyire? Na mindegy, mindig van valami csúszás, biztos arra számolnak. A székeket kiviszik, a dobszerkót és az elektromos gitárt be. Tavaly még akusztikus, csendesülős muzsika volt ez, de ők tudják. Mindenesetre a "nagyzenekaros koncert" alatt én inkább vonósokat értettem volna. Szivárognak a vendégek is. Lányok. A lányoknak mindig örülünk. Még több lány. Legalább jók az arányok. Még lány, néhol pár kósza pasi, akiről lerí, hogy csak elrángatták ide. Ezen a ponton értük el a 9:1-es mágikus arányt, ahol az ember már maga is megkérdőjelezi szexuális beállítottságát, ha nem barátnővel jött. És én egyedül voltam. Először átfutott rajtam, nem-e Justin Bieber jött-e le titokban Szegedre, majd az, hogy lejött-e valaki? Ekkor telt el kerek egy óra a kiplakátolt kezdéstől. A zenekar menedzsere kinézett, van-e elég ember a teremben? Nincs. A kint söröző nagy lánycsoportok felváltva néztek be a terembe, van-e zenekar? Nincs. Egy és fél órája figyelem a végtelen macska-egér játékot, a söröm elfogy. A türelmem is. A közönség nagy részét alkotó, félentellektüel, 14-22 éves, nagyon beizgult lányok egyikénél megérdeklődöm, tud-e valamit? (Akkor már nem teljesen ezekkel a szavakkal.) Nem tud, de azt mondja, a Guns 'n' Rosesra is várni kell néha. Tekintve, hogy azt az egy és negyed órát a zenekar a backstageben sörözgetve tölti, még Axl Rose-t is elküldeném, nem hogy a Kávészünetet. Nagy nehezen feljönnek, a tömeg nagy nehezen be, én engesztelést követelek. Nem kapok.

Gondolkodott már valaki azon, hogy a nagy zenekarok is, akik igazán megengedhetnének bármilyen hangszert, mért szól mégis a legtöbb érzelmes dal egy szám gitárral a legjobban? Mért van az akusztikus koncerteknek akkora varázsuk? Mért tart Beck Zoli Szentimentálékat a legmélyebb, legszerelmesebb számokból? Mert ilyenkor az a hangsúlyos, mit mond az ember, nem az, milyen gyorsan riffezget a gitár. Minél több dolgot pakolunk az ének mellé, annál jobban elveszik a szöveg tartalma. Akárki találta ki az új felállást, erről nem volt fogalma. Márpedig ha az együttes tagjai közül kell választani, én a most öltöny helyett munkástrikóban és bőrdzsekiben színpadra lépő Popovics Györgyöt gyanúsítanám. Róla még emlékeimben is egy visszás kép él, már akkor is megvolt egy narcisztikus, modoros stílusa, mint aki csak csajozni jött ide. Ez a hatás most tovább erősödött, kiegészült tenyérbemászással és egy falunapi koncert egész eszköztárával (daltanítás, hízelgés a helynek, a közönségnek, ember felhívása). A csapat becsületét csak Németh Ferenc, a másik alapító mentette meg. Rajta látszott ugyanis, hogy imádja a gitárját, nem csak azért van a színpadon, mert a csajok szeretik a sztárokat, ráadásul az a kevés megszólalása is többet tett az élményhez, mint Gyuri egész esti "showmankedése". De nem csak ez volt a baj.

Az előbb ecsetelt módon a szerelmes számok ugyanis összeomlottak. Nem csak, hogy eltűnt a szövegük, de úgy egészében popszámmá silányodtak. Talán Shakespeare szonettjénél végeztem el azt a kísérletet, hogy fejemben a verset kicseréltem a "Ments meg szerelem" című remekmű szövegére és semmi sem változott. Én ugyanabban a nyáltengerben tocsogtam, amiben a körülöttem álló lányok boldogan lubickoltak, mert Imádott Bálványuk adja elő nekik. Ekkor értettem meg igazán a nemarányokat. Szerencsére a közepes képességű rock-háttérbanda bevonása a kevésbé érzelmes számokat nem húzta ennyire magával, de azokon sem javított. Egyedül két, számomra ismeretlen feldolgozásnál láttam értelmét a bevonásuknak, ezek egyike volt a Párizsban járt az ősz c. vers megzenésítése, ahol a banda kellemes francia aláfestést biztosított. A másik ilyen élmény Radnóti Egyszer csak címet viselő költeménye volt, aminek depresszív, szorongató, félelmetes szövegéhez mindenki hozzátett pont annyi effektet, hogy ez az atmoszféra ránk is kiterjedjen. A közönséget minősíti, hogy ekkor többen kimentek "pisilni" (ezt fennhangon közölték), így meglátszott, mégsem a versek, inkább a férfi anatómia szeretete vonzotta őket. A műsor végére aztán fogytak az érzelgős versek, hozzászoktam a túlhízelkedő kiszólásokhoz és a minőség is stabilizálódott, de ez sem tudta megmenteni nálam azt a tényt, hogy egy régi kedvencemet vesztettem el egy brutális balesetben (amit ráadásul egyik fele okozott). Még szerencse, hogy a lemezbemutató koncertre egy fia lemezt sem hoztak, így nem kellett visszautasítanom azok vásárlását sem, csak eltűntem az éjszakába, amilyen gyorsan csak lehet.

Akkor megígértem magamnak, hogy soha többet ilyet. A poposított dalok, a pofátlan késés és Gyuri tenyerembe történő mászása (minek lábnyomai még most is kísértenekmegtette hatását. De nem eléggé. Elkaptak ugyanis a neten, hogy Jászberényben is fellép a Kávészünet és tudják, hogy szeretem. Jah és ingyenes. És akusztikus, zenekar nélkül. Itt beadtam a derekam, hisz a fenti problémák nagy részét kilőttük, és ha minden jól megy, a közönség összetétele miatt sem kell tesztoszteronkezelésre járnom (újabb) két hétig, csak hogy biztos legyek a nemi hovatartozásomban. Meg hát alapos is vagyok.

Most is már a kitűzött idő előtt ott voltam, figyeltem, ahogy a kis mozi-színház előtt gyülekeznek az emberek. Megint többnyire lányok, de legalább nem annyira homogénen az a csoport, akiben legutóbb csalódnom kellett. Meg hát ismerősök is vannak. Az első hiba tehát kiküszöbölve. Bent felreppent a pletyka, hogy megint lesz zenekar, de miután beengedtek a nézőtérre és a színpadon sehol nem volt dob, fellélegeztem. Második hiba javítva. Alig ültünk be, egy rendezőnő már a színpadon is volt és a vers mivoltát firtató rövid monológ után már konferálta is fel az együttest. Harmadik hiba javítva. Érdekes módon most mindketten öltönyben bejöttek és elkezdtek zenélni. Ekkor jutott eszembe, mért volt olyan szörnyű a szegedi koncert: mert ez így jó. A szövegek hatottak, a szerelmes versek szépek voltak és nem csöpögősek, még Gyuri is visszafogta magát. Kicsit. Külön élmény volt, hogy Feri viszont szóhoz jutott és olyan sztorikat mesélt el a maga (pozitívan) egyszerű stílusában, amin kidőltem. Volt itt persze egy kis csúszkálás magas hangoknál az énekben, lejátszották a női önképrombolás himnuszát is, a mesterien megírt versek közül zavaróan kirívó saját teremtményt, a "Pocakos lányt" is, de ezek ellenére az egy óra leteltével aztán úgy álltam föl a székből, hogy megszolgálták a bizalmat.

Ezek után megint szívembe fogadtam őket, de csak azzal a feltétellel, ha nincs háttérbanda. Az összes többi dolgukat már tolerálom, mert végül is olyan dolgot csinálnak, amit kevesen. Nagyon remélem, hogy elállnak a poposítástól, akkor minden koncertjüket merem majd ajánlani, így csak a zenekar nélkülieket, már ha a zenére és a versre és nem a pasikra vagy kíváncsi.

P.S.: A költészet napja alkalmából és a cikk apropóján kis interaktívkodást hirdetek meg. A csapat kedvenc kortárs költőnője, Juhász Magda, akinek két versét is feldolgozták. Ezen versek mondanivalóján minél többet gondolkodok, annál kevésbé vagyok kibékülve velük. Kíváncsi vagyok azonban, ki mit lát bennük. Lehet, hogy félreértem az egészet? Világítsatok rá itt a kommenteknél, vagy Facebookon. Tehát mit üzen neked ez a két vers? Mi a tanulságuk?

1.

2.

Ez egyszerűen nincs meg zenével, így csak a szöveg (link)

És pár személyes kedvenc

(Mivel még szinte csak akusztikus felvétel kering a neten, a másik végletet nem tudom bemutatni)

Végül a mai nap tiszteletére

(Keressétek meg a cikkben megbúvó további József Attila utalásokat is!)

PlayIT 2012

Újabb kis csendes időszak után újra itt vagyok, ezennel (ismét) egy új témakörrel, amit lassan már én sem tudok belőni. Megjártam ugyanis a PlayIT nevű rendezvényt Budapesten úgy ahogy kell, kosztümöstől. De mi is ez az egész? Papíron egy játékkiállítás és vásár, szerintem játékos és animés örömködés, a két tábor majdnem minden igényét lefedve. Geekparádé, kockaexpo, hívjuk, ahogy akarjuk. De mit lehet ezen kritizálni? Hiszen ha te élvezed ezeket a dolgokat (én igen), akkor odamész, szétnézel, esetleg vásárolsz és örülsz a sok szép néninek. Sajnos a helyzet nem ilyen egyszerű.

Aki ismer engem, tudhatja, hogy nagy erő kell ahhoz, hogy hétvégén 10 előtt kikászálódjak az ágyból. Ez most mégis megtörtént, hisz oda akartam érni nyitásra, mikor még alig vannak (legalább is mikor legutóbb hasonlón voltam, alig voltak). Kevéssel nyitás után sikerült is elérni a Jövő Háza elé a Millenárisra, ahol azonban lesokkoltak. Az mind ember és mind ide vár? Az mind az volt. Az egész kígyózó sor. Nyitáskor. Na nem baj, van jelmezes kapu is. Assassin kosztüm fel, és a többi fura, általam beazonosíthatatlan anime figura között a kapuhoz. Igen ám, de ehhez a jelmezversenyre kellett volna nevezni előzetesen.  A kérdéssel fejemben, hogy milyen extra előkészületet jelentene, ha 10 helyett akár 20 jelmezes megszállott masírozna végig egy pódiumon a sor végére vonultam. Negyed óra ácsorgás, de bent voltam, jegyet váltottam. Régen ezek még ugyan ingyenesek voltak, de legalább az egész jegy levásárolható. Azt mondták.

Bent iszonyatos tömeg, térképet pedig nem adtak, csak műsort. A jelmez meleg (ráadásul nem minden működik rajta úgy, mint kellene), nem tudom, mit keresek és amit megtalálok, az előtt is már állnak legalább hárman, kínosan ügyelve arra, hogy nehogy láthassam, mi folyik éppen előttük. Ezek voltak a nyitómomentumok, de lássuk, mit vártam.

Fővárosunk már nem először rendez gamereknek szánt összegyűlést. 5-6 éve lehetett először, hogy egy ilyet láttam. Az is itt volt a Jövő Házában, voltak kipróbálható gépek, pontgyűjtő nyereményjátékok meg egy kis műsor, mindezt ingyen. Aztán az érdeklődés nőtt, a forint inflálódott, és megérkezett a belépő. De ez még mindig korrekt, legalább csak olyanok jönnek el, akiket tényleg érdekel, ráadásul ekkorra már az esemény is egy nagyobb terembe költözött, ahol még épp hozzá lehetett férni, amihez akartál. És itt kapcsolódunk be a jelenbe. A rendezők most ugyanis csodálatos logikai triplaszaltót végrehajtva a gamer rendezvényt (az évek alatt ugyanis a név is változott párszor) összevonták egy szintén igen népszerű anime találkozóval, a Holdfényconnal. Mindezt a kezdeti kisebb teremben. De a bibi nem csak a "Ha n ember kisebb teremben, 2n nagyobb teremben fér el, akkor 2 x 2n hol érzi magát kényelmesen?" kezdetű matekpélda megoldásával volt. A két tábor ugyanis, bár részben fedi egymást, közel sem azonos. Ezért lehetett az, hogy bár néha rávesznek egy-egy "nagyszemű rajzfilm" (ezért mit fogok kapni...) megnézésére, a legtöbb egzotikus hajú, nagy kaszával járkáló képződményt nem tudtam megfelelően értékelni. Ez visszafelé is hatott (a headcrab nem predator!!), és így kissé gyengült az az élmény is, hogy megismerik a jelmezed.

Eltűnt a checkpointos pontgyűjtő játék is, ami egyrészt az embert jobban motiválta a sok sor végigállására, másrészt egész jó dolgokat lehetett vele nyerni. Ez a lavina pedig magával vitte a gépekhez rendelt személyzetet is (alias csinoslányok ), akik nem csak az esztétikumot dobták fel, de ügyeltek arra, hogy mindenki odakerüljön, ahova vár. Összehasonlítás gyanánt idén az égegyadta világon semmilyen konzolt nem tudtam kipróbálni, mert valahogy mindenhol hajlamosak voltak ráülni a masinákra a kedves kliensek.

De legalább a belépőt tudtam értékesíteni, igaz? Majdnem. A drágák ugyanis sehol sem árulták el, hogy egy belépővel járó ("levásárolható") kedvezményt általában csak EGY termék 5000 Ft feletti vásárlásánál váltanak be. Ez alól üdítő színfolt volt a LEGO és az 576 standja, ahol ugyanezt 12000 Ft fölött tették meg. Nem akartál elverni még 4000 Ft-ot ,vagy ha mégis, azt több kisebb dologra? Akkor ezt benézted. Mint ahogy én is. Jogilag valószínű nem félrevezetés, szerintem azért nem tiszta játék.

És hogy ezek után milyen volt az egész? Igazából még így is jó. A színpadi műsort el lehetett nézni, a kirakodó üzletek sora most bőven a legszínesebb volt, voltak jópofa jelmezek, makettek és találni lehetett olyan relikviákat, képregényeket, bábukat, amiket még sok nappal az esemény után is büszkén nézeget, használ az ember. Még Star Warsos kulcstartót is szórtak közénk, amiből egyet megkaphat az, aki az előbb említett negatív változásokat megmagyarázza nekem a profit vagy szinonimái használata nélkül. Persze mindből a legnagyobb élmény az, hogy felismertek (mármint a jelmezem, nem engem, mint zugbloggert), sőt még fényképeztek is. Nem sokan, de ez is valami.

Elmennék-e megint? Igen. Jó volt-e? Végül is igen. Fejlődött a rendezvény? A legtöbb részletben visszafelé, de még így is megérte itt eltölteni egy fél napot. Ha nagyon optimista lennék, azt is mondhatnám, egy jeggyel bejutottam a Holdfényconra is. De ennyire elvadult azért nem vagyok. Ennek ellenére minden játékosnak és Japán-függőnek merem ajánlani a jövő évi PlayIT-et (aztán ha mégsem jönnek, csak jobban elférek). Én ott leszek, mert "Tudja isten, hogy mi okból / Szeretem? de szeretem."

Video normális embereknek (csak link)

Video "elvetemülteknek"

30Y koncertélmény (feat. Kistehén)

Tudom, hogy kissé régen jelentkeztem, de a világ most a nyakamba szakadt. Kárpótlásul fogadjatok valami újat. A dolog kezdésénél ugyanis nyitva hagytam a lehetőséget, hogy nem csak filmek lesznek itt, sor kerül egyéb móka-kacagásra is. Kárpótlásul és enyhe kísérleti jelleggel tehát fogadjátok a honlap első koncertkritikáját.

De mért épp a 30Y? A prózai "mert ők jártak itt" válaszon kívül van a dolognak más vonulata is. Ugyanis most - hogy a technosok elmenekültek - nyugodtan beszélhetünk az alternatív gyűjtőnévről. Mert az altert mindenki szereti, még az is, aki vadul tagadja. Persze ezt nem az ő pszichoanalízisükből szűrtem le, az alter egyszerűen (már) nem egy stílus, a rockkal vagy a rappel ellentétben. Az alter fog minden eddigi stílust a raggae-től (Irie Maffia, PASO) a rockon át (cikkünk témája) egészen a népzenéig (Szabó Balázs Band, Kerekes Band), és elkezd kísérletezni. Sokszor nem is ragaszkodik a műfaji zsánerekhez, kever, újít, átértelmez. És mindezt azért teheti meg, mert alter, mert elsősorban nem eladásra szánt dolog, aztán, ha pénzt is adnak érte, az csak még jobb. A zenét márpedig folyamatosan meg kell újítani, amire a biztos profitot néző, "hírességeket" finanszírozó cégek többsége nem hajlandó a túl nagy kockázat miatt. Persze van pár ellenpélda is, de legyünk őszinték, több a tételt alátámasztó sztár.

Másik tévhit, hogy az alter az, amiben érthetetlen szövegek vannak. Ez mindkét oldalról sántít: Egyrészt nem egy alter szám van, ami vagy egyszerű szövegekkel vagy teljesen szöveg nélkül készült; másrészt az ilyen besorolás alapján ide tartozhatna még például a Nirvana egész munkássága, de én a Led Zeppelinnek is megadnám a titulust már a Kashmir című számukért is. Ennek ellenére tagadhatatlan, hogy sokan élnek a művészi vagy kusza (nézőpont kérdése) szöveg lehetőségével. Nálam persze ez egy kitörés a "she loves me" (szeret), a "she left me" (nem szeret) és a "I'm the MAN" (szupergizda rockállat vagyok) Bermuda-háromszögből, amelyik témákat nálam talán utoljára a Beatles tudta előadni hitelesen. (Az persze más kérdés, ki újított ezeken a témákon annyit, hogy újból érdekeljen.)

Fogadjuk tehát el, az alter kell, és valószínű Te is találnál egy szívednek kedves csapatot, akármilyen zenét szeretsz.

Na de ennyi felvezetés után vissza az eseményhez, március 23. péntekre a szegedi Jate klubhoz. Kezdés papíron 21:00, de köztudott tény, hogy erre még legalább fél órát rá kell számolni. Emiatt se a közönség, se a zenekar nem siet, öngerjesztő folyamat. Aztán lassan felüget az elő zenekar, a Kistehén, és kis hangolás-ráhangolódás után rákezd a közönség felmelegítésére. Itt meg is kell állnunk, hogy tisztázódjon, ez a Kistehén, már nem az a Kistehén, aki talált egy azúros állóvizet az erdő alján (récékkel), ők már azóta vagy kétszer feloszlottak, majd saját és mások hamvaiból feltámadtak és azóta jócskán keményedtek is. Ennek ellenére (vagy épp ezért), mint előzenekart a szervezők nagyon eltalálták. A zene hangulata hasonló volt a felvezetendő együttes muzsikáihoz, a tempó pörgős, a zene újszerű, a szöveg...van (néha szándékosan bugyuta). Hangulatteremtésen kívül még egy őszinte visszatapsot és jó pár youtube-rákeresést is begyűjtenek, majd győztesként távoznak. Egy sör és két viszonylag olcsó CD beszerzése, aztán visszatolakodás a nép közé. A terem addigra már tele, mindenki éljenez, Beck Zolit duplán is. Aztán jönnek a számok. Új és régi, pörgős és szentimentálé, számomra ismert és új is. Elöl pogó (meglepő módon a lassú számokra kevésbé), 3 vagy stage diving, kis sörlocsolás és két lófej-maszk. A hangulat kifogástalan, az erősítés jó, a szöveg érthető. A színpadon meg a számok közt sorra jönnek a szegedi anekdoták a "Felhő" születéséről, az első igazi turné koncertről és Beck Laci esküdtszékkel ápolt viszonyáról: A fiúkon látszik, hogy tényleg szeretnek itt lenni (és tényleg tudják, hol vannak). Mi is szerettünk. Egy térdelős gitárszóló, két ráadás és el is repült a két óra. Sajnos. Kint egy kis várakozás után egy okostelefonnal és két dedikálandó CD-vel felszerelve sikerül elkapnom Zolit. Meglepő módon készséges és közvetlen, első találkozásnak felemelő. Egy közös képpel, két széthallgatandó CD-vel, szép élményekkel és jó hangulattal távozok. A koncert ötösre vizsgázott.

Ebbe mi a meglepő? Az, hogy kezdetben a zenekar húzószáma (igen, a "Bogozd ki") egyáltalán nem jött be, még most sem a kedvencem. Aztán egyre több művüket hallottam és egyre jobban kezdett érdekelni a dolog (Mi ez, ha nem sokrétűség?).  Azóta ez volt életem második koncertje és ennyibe telt, hogy a rajongójuk legyek. Nem a megszállott, első perctől követő, de a rájuk most már mindenképp odafigyelő, és ez nagy dolog.

Gyors összefoglalás: A koncert bitang jó volt, úgy teljes egészében. Engem megnyertek és, azt tanácsolom, ha elsőre nem is tűnik a ti világotoknak, ne írjátok le őket pár szám alapján, kotorjatok utánuk. Engem azóta is megleptek már pár hangzásvilággal, kísérlettel.

Ebből egy kis ízelítő:

(Ez pont nem volt, de újdonsült kedvencem és nagyon más, mint a többi)

És végül egy Kistehén is:

A segítség (The Help)

Figyelem: A következő cikkben szereplő esetleges rasszok általi megkülönböztetéssel az író senkit nem szándékozik megsérteni, a film témája követeli meg azt.

Kis intermezzo után el is érkeztünk a sorozat elejére, a személyes Oscar nyertesemhez, aminek mibenlétét kis utánajárással mostanra bárki kideríthette. Bizony, a The Help az, egy könyvadaptáció, amit sokan észre sem vehettek (És ezek után bizonyítsam be, hogy nincs hipster-szindrómám, nem csak azért szeretem az ismeretlen filmeket, mert ismeretlenek), de higgyétek el nekem, kár lenne elsuhanni felette.

A kérdés persze szokás szerint nyitott: mi ez és mért szeressük? Hát erre a cím nem fog válaszolni, nekem legalább is mind az angol, mind a tükörfordított magyar változat elég semmitmondó volt, sőt az ige főnevesítése is kissé idegennek hatott, de ezt már tényleg a nyelvészeimre bízom (úgy is van jó pár). A plakátról már megint nem sok értelmeset lehet lebányászni: suttogó nők, cselédek, úri lányok, '60-as évek, feketék és fehérek. Ezek alapján nem is csodálnám, ha valakit nem röpítene be a moziba a film. Itt bizony vagy csajos intrikák lesznek (nekem azokból élőben is sok), ne adj' isten   vígjáték (a Koszorúslányok megtekintéséhez még mindig nem ittam eleget), esetleg valami faji-nemi megkülönböztetést feldolgozó film, ami már jó úton halad, de sokszor beleesik a dolgok elsarkításának bűnébe (szegény elnyomott nők társadalma, a fehérek kizsákmányoló magatartása a feketékkel szemben és társaik). Aztán jött a hidegzuhany a filmezés közben: mindhárom feltevés igaz is, meg nem is, ráadásul mindezt piszkosul élvezem.

A történet valóban egy '60-as évekbeli kisvárosban játszódik, abban az időszakban, amikor már papíron "majdnem" mindenki egyenjogú volt, de a gyakorlat mást diktált. Bár a rabszolgaság megszűnt, a feketék még mindig házi alkalmazottak voltak, a nők pedig hiába dolgozhattak, keveset vettek fel igazi állásba és őket is nehezen. Persze ez utóbbit sokan nem is bánják a városi nők közül, teljesen jól elszórakoznak a partijaikon és gyűléseiken, amíg a férj a pénzt keresi, a fekete házvezetőnő (a segítség, ugye) pedig ellátja a háztartásban adódó feladatokat (Nem is akarnak dönteni, talán ezért olyan népszerű a Twilight ...). Ez alól kivétel Skeeter Phelan (Emma Stone), aki újságírói karrierjét akarja építeni, de ajánlások és tapasztalat híján egyelőre nem viszi sokra. A helyi lap háztartási rovatát kapja meg, amit, bár örömmel elfogad, segítség nélkül nem tudna vezetni. Ezért kéri meg egy barátnője házvezetőnőjét, Aibileen Clarkot (Viola Davis), hogy adjon neki tanácsokat az ügyben,  és ez után fogalmazódik meg benne az ötlet, hogy meg kellene írni a cselédek történeteit is egy könyvben. Az ötlet a kiadó részéről sikert arat, de a könyv alanyai nem akarnak belemenni a kockázatos leleplezésekbe. És kezdődik a bonyodalom. Az egyik szálon.

Itt ugyanis a szigorúan vett történet sokadrangú elem, a csoda annak elmesélésében rejlik. Kapunk ugyanis egy halom mellékszálat (csak úgy, mint Mikszáthnál;  tessék azért olvasni is!), mellékszereplőket kidolgozott egyéniségekkel,  és úgy általában egy élő, lélegző atmoszférát, "táplálékláncot" és korrajzot.

A mellékszálak talán legjelentősebbike Minny Jacksoné (Octavia Spencer), aki mint Aibileen barátnője és cseléd tűnik fel, de míg az előbbi cserfes és hangulatember, az utóbbi inkább csendes, bajait elfojtó. Ez a két ellentét a filmben azonban nem taszítja, inkább kiegészíti egymást, megkapjuk, hogy reagálnak nagyon különböző emberek egyazon helyzetre, sőt Minny viszi végig a film vígjáték vonulatát is (most úgy írnék ide példákat, de azzal hatalmas poénokat rontanék el). Aztán ott van Minny "gazdája", a "tápláléklánc" csúcsát képező Hilly Holbrook (Bryce Dallas Howard) is, és itt most muszáj egy kitérőt tennem. Nekem a Harry Potter filmekben valahogy sosem Voldemort volt a főgonosz, ő csak hatalmat akart, leigázni a világot és bosszút állni. Nála azonban volt egy sokkal kétszínűbb karakter, aki mindenkit úgy kínzott és tört meg, hogy végig azt hangoztatta, csak a jó szándék vezérli, ő volt Dolores Umbridge. Őt kapjuk meg megfiatalodva a falkavezér Hilly személyében, ezzel megalkotva a leghétköznapibb,  s emiatt a legellenszenvesebb főgonoszt az idei évben. Hilly (és akarat nélküli bábhadserege, vagyis barátnői) ugyanis mindent megtesznek, hogy az "egyenlő bánásmód" még sokáig idézőjelben maradjon, olyan hangzatos dolgokkal takarózva, mint a motiválás, család, higiénia vagy a becsület. Ennek a csapatnak részben Skeeter is tagja, (bár csak jelenlétben, nem felfogásban) mégsem maradhat ki az abszolút fekete bárány,a teljesen kirekesztett Celia Foote (Jessica Chastain) sem. Celia ugyanis elkövette azt a hatalmas hibát, hogy a falkavezér kiszemeltjével házasodott össze, és mint szegény, egyszerű lélek, nem is tud róla. A dolgok tovább fokozódnak, mikor ez egyik cseléd hozzá kerül,  és az ő ügyefogyott, de végtelenül jóindulatú élete is megváltozik. És még szóba sem jött Skeeter anyja, Charlotte Phelan (Allison Janney) vagy Hilly mamája, Missus Walters (Sissy Spacek) története, sem a múltat taglaló szálak vagy a kis anekdoták. A történet tehát bitang jól össze lett rakva.

Mint ahogy a színészgárda is. Most nem is a két főszereplőt, Emma Stonet vagy Viola Davist emelném ki. Emma megint jól játszotta a fiús lányt, Violát pedig már a harmadik alakjában látom (a "Rém hangosan ésirtó közel" -ben és az Oscar gálán), de egyiket sem ismerném meg a másik alapján, nagy átváltozóművész, megérdemelte volna az Oscart mély, érzelmes alakításáért.

Viszont a figyelmem legjobban mégis a mellékszereplők ragadták meg. Ott van elsőre Octavia Spencer nagydumás alakítása, amivel elvitte az aranyszobrocskát, részben jogosan. Részben, hisz az ő alakítása is hiteles volt és mi tagadás, igen szórakoztató is, nekem maga a szerep kissé sztereotipra sikerült (bár ezt kiszínezte). Bryce Dallas Howardot nem is azért említeném meg, mert szerettem, épp ellenkezőleg. Sikerült ugyanis egy olyan mélyen gyűlölhető valakit a vászonra teremtenie, hogy már az első pár percben az járt a fejemben, lehet, hogy megütnék egy nőt (persze a valóságban nem történt ilyen). Sissy Spacek, mint az előbbi karakter anyja szintén nagyot alakított, élénk és fura öreglányt rakott össze nekünk, akit a végére azért igen megkedvel az ember és meg is sajnál a lánya miatt.

És most értem el a fináléhoz, név szerint Jessica Chastainhez, aki magasan a legtöbbet hozta ki a forgatókönyvi anyagból. Kissé együgyű és kevésbé hangsúlyos karakterével ugyanis olyat sikerült véghezvinnie, mint még keveseknek: Egy jelenetben összeszorította a torkomat egyetlen mondatával. (Pedig sem a Titanicon, sem az Oroszlánkirályon nem sírtam.) Ezzel, és azzal a végtelen jó szándékkal, az elesettségével és ennek ellenére kitartásával a film végére elérte, hogy karakterének akár a kezét is megkértem volna. Itt még illik azt is megjegyezni, hogy a hölgynek nem ez az első ilyen húzása, Az élet fájában is bizonyított már, és ha van igazság, az Oscar nem kerüli már el sokáig.

Mi a végeredmény: Egy olyan témáról, aminek hallatára nem rohantam a pénztárakhoz egy olyan filmet kihozni, ami él és mozog, atmoszférával,  színészekkel és a vászon innenső részén is kiütköző érzelmekkel rendelkezik olyan teljesítmény, ami nekem Oscart ér. Ugyan ez a helyzet Jessica és Viola játékával is, de süvegeljük meg a valódi győztes Octaviát is.

A film mindenkinek kötelező, az aktivisták és a kor rajongói szokás szerint jobban érintettek, de nem sokkal. Van is benne humor,  meg komoly is, lesz is happy end,  meg nem is. Még így visszagondolva is a film hatása alatt vagyok, és ezt a hatást mindenkinek ki kell próbálnia.

Trailer:

Nagy zenék nyomában 2

Úgy látom, ez a zenés dolog nektek is megtetszett, jöjjön hát még 5 érdekesség:

Amélie - La Valse D'Amelie

Saint-Saëns- Danse Macabre 

From:  Hugo 

(Sajnos jelenetet egyikhez sem találtam, de higgyétek el, benne vannak a filmben)

Barry Louis Polisar - All I Want Is You 

 

From: Juno

John Prine - Day Is Done

From: My Name Is Earl S4E22

The Police - Roxanne

By Moulin Rouge

Nagy zenék nyomában

A youtube böngészése közben az ember könnyen belefut jó dolgokba, akár olyanokba is, amikről meg is feledkezett. Így történt velem is, megtaláltam egy rég hallott filmzenét, ami felelevenítette bennem az egész mozit. Innen jött az ötlet, hogy kigyűjtsek pár kevésbé ismert, de remek zenét pár remek filmből. A teljesség igénye nélkül tehát:

 Johnny Cash - God's Gonna Cut You Down

 From: True Grit Trailer

 Nina Simone - Sinnerman

From: Sherlock S2E3

Otis Taylor - Ten Million Slaves

From: Public Enemies

The Dubliners- The Rocky Road To Dublin

From: Sherlock Holmes

Goya's Ghosts - El pelele esta malo

(Ha ebből valaki ismer "eredeti" változatot, szóljon)

Rém hangosan és irtó közel (Extremely Loud & Incredibly Close)

Aki nyomon követte az Oscar-listámat, rájöhetett, hogy már csak két cím van hátra. Az egyikről még hallhatott is valamit, de a másik címe teljesen ismeretlen. Nem jelölték sok díjra (összesen 2 Oscar-jelölést kapott), nem reklámozta a média, még a mozik plakátjain is elvétve látható csak. Nekem mégis megérte megkeresni. Az ezüstérmesem: a Rém hangosan és irtó közel.

"Na ez mi?" kérdezhetik sokan, a cím alapján joggal. Bár a fordítás hű az eredetihez, ebből maximum egy horrorfilm hallható ki. De nem. Dráma ez, gyerekkel, 9/11-el és mentális betegséggel. Akkor amerikai szívet facsaró, ríkató klisé-tömeggel lenne dolgunk? Meglepő, de még ez sem nyert, pedig a nagyon amerikai témákra, ha valaki, hát én allergiás vagyok (A bombák földjént hallottam volna a hátsó sorból? Biztos csak a szél...). Akkor MI EZ?

Számomra egy olyan kedves kis film, ami megvillant egy keveset az Amélie csodálatos élete szerethetőségéből. Adott egy többé-kevésbé normális amerikai család: Thomas Schell (Tom Hanks) egy boltot vezet, felesége, Linda (Sandra Bullock) egy irodában dolgozik, amíg a fiuk Oskar (Thomas Horn) vagy iskolába jár, vagy a nagyi (Zoe Caldwell) köti le figyelmét. Oskar figyelmét márpedig le kell kötni: A fiú imád felfedezni, rejtélyeket megoldani és úgy általában igen eleven és fantáziadús világban él. Kicsit más is, mint a többiek, talán az Asperger-szindróma miatt (ez az autizmus enyhébb változatának felel meg), de ez őt sosem zavarta, hisz az egyedi észjárását megosztja apjával, aki folyton új történeteket, kalandokat talál neki. Az idilli képet a 9/11-es tragédia szakítja csak meg, aminek ideje alatt Oskar apja épp a World Trade Centerben tartózkodik, és bár sikerül pár üzenetet hagynia telefonon, nem jut ki élve. Oskar, aki egyszerre veszti el apját és lelki társát, kétségbeesetten kutat valami után, ami az apa után maradt és ezt meg is találja a szekrényben kallódó kulcs képében. A zár nélküli kulcs új, megoldatlan rejtélyt jelent, amit tán az apja hagyott rá, így hát a fiú nekivág New Yorknak, hogy megtalálja a tárgy gazdáját. A keresés közben aztán egy halom ember életébe belecsöppen, többek közt a nagyi titokzatos, néma bérlőjébe, egy öreg úréba (Max von Sydow) is.

A történet jó, újszerű, de tele van buktatókkal. Először is ott van Oskar állapota, de a fiút a történet nem mint beteget (magát az Aspergert is csak egyszer említik a mű során és ott is hangsúlytalanul), hanem mint egy nyitott, felfedezésre és kalandra vágyó kisembert ábrázolja. Néha persze furcsa közvetlensége az idegenekkel, de ez is inkább áldásként jelenik meg. Maga a világ sem olyan sötét, mint ahogy azt sok városi mű próbálja feltűntetni: inkább csak mindenki fura a maga módján, de a legtöbben nem akarnak rosszat a másiknak. A film egyszóval itt nem csak toleranciára akar tanítani, hanem az eltérő dolgok értékként való észrevételére is, megspékelve ezt egy olyan derűs világfelfogással, ami már sokunknak hiányozhat e túl paranoid és elidegenedő világban.

A másik nagy csapda a szeptember 11-i támadás történetbe szövése lehetett volna, de a film ezt is játszi könnyedséggel elkerüli. Az apa halálának körülményei ugyanis túlmutatnak a konkrét példán, a film ugyanúgy feldolgozhatná a sajnos túl aktuális olasz hajóbaleset vagy egy omladozó ház romjai alatt rekedt ideiglenes, halálra ítélt túlélő történetét. A hangsúly itt inkább az "élő kapcsolaton" van, azon, hogy telefonon keresztül végighallgathatjuk szerettünk először nyugtató, majd egyre rémültebb utolsó perceit (ezt a vonulatot egyébként maga a film is gyönyörűen átveszi, az utolsó üzenetet csak a film végén hallhatjuk). Maga a 9/11 dátum tehát nem ad a filmnek hős amerikai/gonosz arab terrorista ízt, maximum annyiban fontos, hogy Oskarnak a dátum említése után sokszor addig zárt kapuk nyílnak ki az együttérzés miatt.

Csapdák tehát kikerülve, már csak a színészgárda maradt. Itt azonban ebben sem kellett igazán csalódnom. Tom Hanks kiválóan játssza a gyerekcentrikus apukát, aki maga is kissé fura, bár én tőle tartottam legkevésbé. Sandra Bullock már rizikósabb választás volt nálam, de ő is sikeresen kilépett a bennem a Beépített szépség óta élő sztereotípiából: az erős, de gyászoló anyát szépen előadta, sőt a végén még kis ízt is adott karakterének, úgyhogy egy ötös alát mindenképp megérdemel. Max von Sydow, a film Oscar jelöltje is határozottan jót alakít, mély karaktert ad elő, még szavak nélkül is (Már rám szóltak, hogy ne hozzam rossz példának azt a bizonyos MÁSIK, hasonló hangi adottságokkal rendelkező filmet, úgyhogy zárójel bezárva), Christopher Plummer mellett ő is megérdemelten kapta volna meg a szobrot. A végére maradt az elsőfilmes főszereplőnk, Thomas Horn, akin viszont néha nem tudtam elmenni. Az egyik előzetesben is látható összeomlása elsőre például elég gyengének hatott, de a film környezetébe ültetve hajlamos voltam elhinni, hogy ő tényleg más és kissé fura a jó értelemben, s mivel ez volt a cél is, azt hiszem ő is megkaphatja a jó jegyet. Érdekes még, hogy a filmben feltűnik a Némafilmesben is szereplő John Goodman és A segítség fő karakterét játszó Viola Davis is, így a film egyfajta jelöltek közti olvasztótégellyé is vált.

Az összvélemény pedig: Nézze meg mindenki! Amélie rajongói szerintem szeretni fogják, de aki egy kedvesebb, embereket összekapcsoló filmre vágyik, az is tegyen egy próbát vele. A mély lelki töltetre vágyóknak ott a tragédia kibontása, az örök gyerekeknek pedig ott a kaland, amit akár ők is szívesen kipróbálnának. Mindenki másnak meg ajánlom, mert csak!

Trailer (aranyos):

 Trailer 2 (drámai):

Éjfélkor Párizsban (Midnight in Paris)

Figyelmeztetés: A filmnek semmi köze Paris Hiltonhoz! A film zsánere vígjáték.

Amennyiben ezt az üzenetet látod, sikerült azon ritka pillanatokat elkapnom, mikor a kolis net működik. Ezt a tökéletes alkalmat pedig had használjam arra, hogy belekezdjek személyes dobogósaimba, hisz az Oscar már lecsengett ugyan, de ha valamit, ezeket a filmeket érdemes megnézni.

 Ha már párhuzamot vontam az Utódok és a Pénzcsináló között, most hagy  folytassam egy ellentéttel. Az Éjfélkor Párizsban ugyanis éppen szöges ellentéte Az élet fájának. Bizony egy nagyközönség-kompatibilis filmmel van dolgunk Woody Allen tollából, és ha ez valakinek a közelgő világvége első hírnöke lenne, megérteném. Ez viszont nem változtat a tényen: a film határozottan jó, van mondanivalója, sőt még egy alig titkolt pikantériája is ilyen versenytársak mellett. De mért lett Woodyból Hollywoodi (elnézést, nem hagyhattam ki)? Nézzük csak szép sorjában.

 Az alapkoncepció még nem lenne gyanús: Az amerikai forgatókönyvgyártásra kárhoztatott író, Gil (Owen Wilson) drága (és Woody nőalakjaihoz híven kiállhatatlan) jegyesével, Inezzel (Rachel McAdams) Párizsba utaznak. A város Gilnek még mindig a művészet Mekkáját jelenti, mindenhol a klasszikus idők nyomait keresi, Inez viszont jobban el van foglalva szüleivel, barátaival, Carollal (Nina Arianda), de főleg a tudálékos Paullal (Michael Sheen). Neki nem több a város, mint pár látványosság és pocsék időjárás keveréke. Nem csoda hát, hogy Gil inkább leszakad a csapattól, egyedül járja be az éjszakai város utcáit.

 Egyik felfedezőútján azonban belefut egy mulatozókkal teli taxiba, ami egyenesen a '20-as évekből jött, és nem telik bele sok idő, hogy az íróval a fedélzetén térjen vissza oda. Ott aztán találkozik a kor nagy művészeivel Hammingwaytől a Fitzgerald páron át Daliig. A történetet itt viszont el kell vágnom, ha nem akarok sok poént lelőni, és mért akarnék, inkább mindenki nézze meg maga.

Hogy mért? Első körben ott vannak a kor nagy művészei, akiket így testközelből felfedezni hatalmas élmény azoknak, akik ismerősek a pályájuk legalább egy részével. Itt azonban ki kell térnem arra is, hogy mivel a film amerikai, művészeket is inkább abból a kultúrkörből találunk, úgyhogy aki kíváncsi lenne egy Lédát fűző Adyra, azok számára rossz hírem van (kivéve, ha hajlandóak pár milliárd dollárt nekem adományozni, de akkor is beletelik a dolog pár hónapba). Azonban valakit nem hatna meg a fennköltnek ábrázolt művészek mindennapi jelene (lásd még Amadeus), azoknak is tartogat a film épp elég jelenetet, amitől a karfát csapkodva, popcorntól fuldokolva nevethetnek. Erre talán a legjobb példa Dali (Adrien Brody) rövid, de annál hatásosabb megjelenése. Egy idő után pedig azon kapja magát az ember, hogy az internetet túrja ezen nagy írók, költők és művészek után, csak hogy leessen még egy beszólás.

Másik nagy érv a film mellett a már említett pikantéria. A történetből ugyanis simán kerekíthettek volna egy újabb nosztalgiafilmet, sőt részben kerekítettek is. Azonban Woody mert tovább menni, és a szokásos öniróniával saját nosztalgia-rohamait is kigúnyolja, mint tanulság, és ezzel együtt persze, mint anno Dugonics Titusz, magával rántja az Oscar két ünnepeltjét is. És ez A némafilmest tekintve egy kis elégtételt is jelent a túlzott istenítésért.

 Végül persze ott van a tény is, hogy ez egy Oscar jelölt vígjáték, ami lássuk be, ritka, mint alegnagyobb énekes madár albínó változata. Ebből fakadóan nincsenek benne világmegváltó gondolatok halmazai, egy tanulság van, de az annyira szépen kibontva és annyira aktuálisan tálalva, hogy senkinek nem lehet hiányérzete.

Sajnos a színészgárdával már nem vagyok ennyire megelégedve. Owen Wilson, mint Gil viszi előre a történetet, meg is kedveljük, de semmi több. Mintha színészünk annyira belemerült volna a középkategóriás családi vígjátékok tengerébe, hogy, még ha van is neki rejtett tartaléka, itt nem hozta elő. Ez a funkcionalitás egyébként majdnem minden szereplőre érvényes, így Rachel McAdams igazi álomgyilkos hárpia, Michael Sheen felvágós sznob és így tovább. A régi művészek közül külön említést érdemel Corey Stoll, mint Hammingway, aki a kissé magába fordult, kissé agresszív és kissé megmagyarázhatatlan írót gyönyörűen kiszínezi; továbbá Adrien Brody Dalíja, aki már említett módon a legnagyobb epizódkaraktert képviseli a filmben. Megjelenik még a múltban egy bizonyos Adriana, akinek szerepére a spoiler miatt direkt nem tértem ki, de az őt alakító Marion Cotillard játéka is dicséretre méltó.

A kissé kétdimenziós karakterek a filmben azonban nem szúrnak szemet, hisz mindenki teszi a dolgát és csak így, kritikus szemmel boncolgatva lóg ki néha a lóláb.

Mit kapunk? Jó történetet, rengeteg utalást, emberközeli művészportrékat, woodys és populáris poénokat, egy kis csipkelődést a divathullámmal szemben és happy endet. Jól hallottátok: Woody Allen filmjében happy endet! Persze kicsit sajátos ez is, és benne marad a megkeseredés lehetősége, de akkor is. Már ezért is érdekes a film.

Bár már nem aktuális, jelöléseit mind a 4 kategóriában indokoltnak érzem. A legjobb látvány talán nem ezé a filmé, de a legjobb rendezés és a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriában nálam favorit volt, sőt az utóbbit meg is nyerte. A legjobb film értelem szerűen még mindig más (Owen Wilsonon azért mégsem tudtam túllépni), de hogy méltó a 3. helyre, az biztos.

Végre egy mű, amit mindenkinek ajánlhatok. Persze a '20-as évek ismerői és Woody rajongói fogják igazán átérezni a film nagyságát, de ezt megnézhetik azok is, akik csak egy sima vígjátékra vágynak. Jó randira, haverokkal, filmesztétáknak, talán csak a gyerekek unják meg kicsit. De senki más.

Trailer: