Örülünk, Wallace?

Véget ért az Oscar gála, megvannak a nyertesek. Örülünk-e nekik?

Legjobb film: Argo

Örülünk?: NEM

Indok: Bár akciófilmnek átlag feletti, még mindig fekete-fehér, sablonos és felejthető. Bár lehetett volna rosszabb is.

Legjobb férfi főszereplő: Daniel Day-Lewis (Lincoln)

Örülünk?: PERSZE

Indok: Ez volt a legkiszámíthatóbb győzelem, ettől függetlenül megérdemli. A kritikában már áradoztam róla, miért.

Legjobb női főszereplő: Jennifer Lawrence (Napos oldal)

Örülünk?: Háááát...iggen

Indok: Ebből a mezőnyből kb. mindenkinek örültem volna, Jennifert is imádom. Inkább csak az zavar, hogy rossz film borítójára kerül az "Oscar-díjas alkotás" címke. Neki nem ez volt élete alakítása, de összességében megérdemelte

Legjobb férfi mellékszereplő: Christoph Waltz (Django Unchained)

Örülünk?: Naná

Indok: Megintcsak papírforma. Még Tommy Lee Jones mutatott volna jól itt, de én is inkább Christophra szavaztam volna a laza doki-fejvadász alakításáért.

Legjobb női mellékszereplő: Anne Hathaway (Batman...izé Nyomorultak)

Örülünk?: Beza

Indok: Na erre fel mertem volna tenni jóformán a házamat is. Már ha lett volna, aki fogad ellenem. De nem volt. Maga a szerep is Oscar-kedvenc, nem hogy még a színésznő. És levágatta a haját!!! De komolyan, ő is rászolgált.

Legjobb rendező: Ang Lee (Pi élete)

Örülünk?: Ez MI??? EZ hogy sikerült?

Indok: Tudom, hogy a vén faszik oda vannak Indiától, a vallástól, meg a csilivili 3D effektektől (kivéve, ha Avatarnak hívják, akkor sekélyes), de egy olyan ember, aki nem tudja eldönteni, miről szól a saját filmje (és kecskéket szublimáltat át vasrudak közt) mit keres itt? Ott volt Spilberg a Lincolnnal meg a semmiből jött őstehetség, Benh Zeitlin az első filmjével, a Messzi dél vadjaival, ti meg... áh, hagyjuk.

Legjobb eredeti forgatókönyv: Django Unchained

Örülünk?: Aha

Indok: Tarantino filmje meg tudott lepni, nem tudtam, mi fog történni a következő pillanatban, és ez jó. Gratulálok neki.

Legjobb adaptált forgatókönyv: Argo

Örülünk?: Már megint kezdődik

Indok: Sablonkarakterek. Tudod, mit jelent az? Ráadásul egy jól dokumentált, valós eseményt dolgoztok fel. Át kellett írni egyáltalán valamit? Már a karakterek lebutításán meg a kanadaiak háttérbe szorításán kívül. Kedveltem a filmet, de pont nem a forgatókönyv miatt. Na, haladjunk.

Legjobb animációs film: Merida, a bátor

Örülünk?: Legalább nem a kalózok

Indok: Standard Disney film, ahol a hercegnő még mindig nem lett értelmesebb karakter (mint ahogy azt ígérték), csak egy vakon lázadó kiskamasz, aki ráadásul magának gyártja a bajt. Ja, és a szeretet mindent legyőz. (((Azt már csak így merem megemlíteni, hogy a Paranorman sztorija eredeti és képi világa is egyedi volt)))

Legjobb külföldi film: Amour

Örülünk?: Még egy másikat sem láttam, addig igen

Indok: A film technikailag tökéletes, de a megnézése szerintem senkinek sem hiányzik a témaválasztás miatt. A kitüntetést azért megérdemelte.

Legjobb operatőri munka: Claudio Miranda (Pi élete)

Örülünk: Itt igen

Indok: A film tényleg varázslatos képekkel operál, ez a kitüntetés végre a helyén van.

Legjobb vágás: William Goldenberg (Argo)

Örülünk?: Mint az előbb

Indok: Itt is egy méltatlanul túldícsért filmet díjaznak végre méltó teljesítményért. A szép vágások tartották fent az izgalmat és az akció feszességét. Gratulálok.

Legjobb látvány: Rick Carter, Jim Erickson (Lincoln)

Örülünk?: Úgy biz' ám

Indok: A film hangulata egyértelműen behúzott a korba, ráadásul a sokszor monumentális helyszíneket sem lehetett egyszerű összehozni ilyen pontossággal.

Legjobb jelmez: Jacqueline Durran (Anna Karenina)

Örülünk?: Még nem láttam

Indok: Legalább nem a két Hófehérke feldolgozásból valamelyik nyerte, mert azok borítóján körberöhögném az Oscar-díjas feliratot.

Legjobb smink: Lisa Westcott, Julie Dartnell (Nyomorultak)

Örülünk?: Itt semminek se örültünk volna

Indok: Ide a Felhőatlasznak kellett volna bekerülni, csak a drága döntnökök nem érték fel ésszel, hogy a maszkok ott DIRKET nem másítják meg teljesen egy színész kinézetét különböző szerepekben. Amúgy meg, akkor inkább a Hobbit törpéi, mint Hugh Jackman pajesza.

Legjobb háttérzene: Mychael Danna (Pi élete)

Örülünk?: Igen, itt is

Indok: Bár a Pi sok szempontból kivívta ellenszenvem, a zene pont nem volt ezek közt. Az indiai hatású, mégis általános hangzású muzsika bejött.

Legjobb betétdal: Adele, Paul Epworth("Skyfall") (Skyfall)

Örülünk?: Várt valaki mást?

Indok: Emögött a dal mögött iszonyatos nagy PR-gépezet zakatolt, másnak igazán esélye sem volt. Bár én Norah Jones-t szívesebben láttam volna itt, de ez már zenei ízlés, nem szakma.

Legjobb hangkeverés: Andy Nelson, Mark Paterson, Simon Hayes (Nyomorultak)

Örülünk: Jó helyen van az

Indok: Élőben felvenni a színészeket, majd ebből stúdió minőséget varázsolni...ügyes.

Legjobb hangvágás: Per Hallberg, Karen M. Baker (Skyfall) ÉS Paul N.J. Ottosson (Zero Dark Thirty)

Örülünk?: Foggalmamnincs

Indok: Ez olyan, mint a szabad bölcsészet: van, biztos nagyon kell is, de fogalmam nincs, mit csinál. Mindenesetre mindkét filmnek volt hangja és nem csúszott a szinkron...vagy ilyesmi.

Legjobb vizuális effektek: Bill Westenhofer, Guillaume Rocheron, Erik De Boer, Donald Elliott (Pi élete)

Örülünk?: Kevésbé

Indok: Leszakadt volna a kezetek, ha az Avengers is kap valamit, ugye? Az túl mainstream! Vagy akkor az a szegény Hobbit. Mert egy LÉTEZŐ lényt, néha kissé irreális mozgással nehezebb megalkotni, mint teszem azt, egy űrhadsereget. Maradjunk inkább annyiban, hogy a cicu mozdulatlanul valóban szép (a szőke aktmodell meg okos, csak ne beszéljen).

Legjobb rövid animációs film: Paperman

Örülünk?: Nem igazán

Indok: Tisztázzuk! A film aranyos, ráadásul itt minden induló sokkal kreatívabb, mint a rendes rajzfilmek összessége egy év alatt. Ennek ellenére pont a Paperman lett nekem kicsit átlagosabb: tipikus Disney látvány, fekete-fehér filterrel a szerelemről, ami persze egy pillantás alatt fellángolhat. A Fresh Guacamole ennél technikailag ötletesebb, a Head Over Heels mélyebb, a The Simpsons: The Longest Daycare meg jópofább. De inkább nézzétek meg mindet a facebook oldalon.

És amiket (még) nem láttam:

Legjobb rövid dokumentum film: Inocente

Legjobb hosszú dokumentumfilm: Searching for Sugar Man

Legjobb rövidfilm: Curfew

Kis összefoglaló:

You can leave your hat on

Itt a finálé! Utolsó film, éjszaka gála én meg szabad vagyok… Khm… Szóval sajnálom, hogy csak ennyi volt, de a blog folytatódik. Hogy mivel, azt majd ti mondjátok meg a facebook oldalon. Szavazásra fel!

Mivel ünnepeljük meg ezt a neves alkalmat? Legyen pengeélen táncoló akciófilm? Romantikus mozi valódi érzelmekkel? Horror, ami miatt hetekig nem mersz nyugodtan aludni? Mit szólnátok egy politikai drámához egy távoli ország elnökével? Látom, a lelkesedés a tető fokán van. (Hatalmas rajongótáborom, azaz Péter pezsgőt bont és elmorzsol egy örömkönnyet.) Nézzünk hát bele, mit csinált Lincoln bácsi, amikor nem vámpírokat vagy még igénytelenebb zombikat irtott a szabadságért.

Háborúzott leginkább. A déliekkel, hogy pontos legyek. És sajnos nyerésre áll. Sajnos, mert a cél nem csak a háború vége, hanem a rabszolgaság eltörlése is. Ezt pedig csak árukapcsolással oldhatja meg: a rabszolgaság eltörlését a béke feltételének kell feltüntetni, mivel a legtöbb ember szereti, ha más dolgozik helyette, de jobban szereti, ha nem akarják lelőni. Erről a politikai lavírozásról szól a film. Tehát nincs benne vámpír. Csillogós se. Akkor minek nézzük?

A kérdés jogos: Az amerikai politikai rendszer sokban különbözik a miénktől még ma is, hát még akkor. Nem lesz ebből érthetetlen katyvasz? Spielberg bácsi megoldja nekünk, hogy ne legyen. A film ugyanis inkább Trónok harca szerű politikai lavírozásról, kis átverésekről és az ellenfél túlokoskodásáról szól, mint unalmas jogszabály értelmezésekről.

Ha ehhez hozzávesszük, hogy a főszereplőnk, Abe a történelem egyik legszerethetőbb és legkülöncebb vezetője, már izgalmasabb a képlet. Lincoln ugyanis végletekig higgadt, jó lelkű és a legvadabb pillanatokban dobállózik anekdotákkal, néha még egy gyilkos poént is elejt. A szabályok tágítása is inkább az emberekért van, ennek hatására az egész akár át is mehetne Mátyás király mesébe. De nem megy. A realitáshoz ugyanis visszarángatnak családi gondjai, idegileg labilis felesége és túlbuzgó, harcolni vágyó fia. Ők elérik, hogy Abe néha átlépje türelme határait, emberi lesz.

Mint már észrevettétek (és nem menekültetek el a téma hallatán), a film történetét és főszereplőjét nem lehet szétszedni. A sztori csak háttér egy jellemrajzhoz, akit egyre jobban megért az ember és már az első percben megszeret. Talán ennek hatása, hogy a végső, rabszolga felszabadításról szóló szavazást legalább annyira izgatottan lehet végignézni, mint pl. az Argo túszszabadítását, vagy egy jól sikerült politikai csel után a homlokodra vágsz, hogy mért nem én találtam ki. Egy szóval: a film határozottan JÓ, még annak is, akit az amerikai politika hidegen hagy (mint például én).

De csak, hogy belekössek kicsit: a film túl hosszú lett. Elmegyünk a tetőpontig, megvan a katarzis és utána még végig kell néznünk Lincoln végét, ráadásul mindezt kapkodva. Tudom, hogy így történt, de ha nincs se idő, se hely rá, ne mutassák meg.

De vissza a napos oldalra (illetve ez egy másik kritika). A Lincoln-t játszó Daniel Day-Lewis fantasztikus (no homo). A fazon ezzel a filmmel Morgan Freeman és Clint Eastwood mellé emelkedett azok listáján, akik végignarrálhatják az életemet. Iszonyat kellemes hangja mellett játéka is zseniális, egyszerűen Lincolnnak teremtették minden mozdulatával. A másik kiemelendő Tommy Lee Jones, mint a radikálisok vezére. Rá is igaz, ha kinyitja a száját, dől az arany belőle, ráadásul az ő karaktere még fejlődik is a történet alatt, tehát a belső őrlődés is érdekesebbé teszi játékát.

Valószínűleg látszik, hogy a Messzi dél után ez a második favoritom, amit ráadásul valószínűleg meg sem néztem volna, ha nincs az Oscar-jelölése. Spilberg kiköszörülte a csorbát, amit a War Horses-zal ejtett a szememben, bár ez is inkább érzelmi alapú film (ezért nem is tudtam megfogni, mi tetszett ennyire). Ja, és kötelező eredeti hanggal és magyar felirattal nézni, aki érteni is akar valamit a politikai zsargonból.

Díjazást tekintve a legjobb férfi főszereplőt egyértelműen ide adnám (Golden Globe és BAFTA után esélyes), de a jelmez, a férfi mellékszereplő és a rendező is megérdemelné az elismerést. Meg a maradék 8 is, bár ezekben a kategóriákban vagy más favoritom van, vagy nem vagyok elég képzett (hangkeverés) hozzájuk. De nem bánom, inkább ők vigyék el, mint Pi vagy az Amour.

Trailer:

3,14 indiai, meg egy cica…

Namastē Barátaim!

Elérkezett a H.E.Ő. második napja és mellesleg ma dobálnak szobrocskákat agyonfizetett fehér bácsik szintén agyonfizetett hírességekhez. Ennek tiszteletére mai témánk: Mért vonzódnak fehér öreg emberek indiai kisfiúkhoz ennyire? Anno ott volt a Gettómilliomos, most meg jön a kiscsávó nagy cicával. Nem, nem a Kázmér és Hubát dolgozták fel Bollywoodban, azt még meg is érteném, mért imádnák. Ez egy öreg hipster sztorija arról, mikor még kis hipsterként túl mainstreamnek érezte, ha emberi és nem emberevő barátai vannak. De lassítsunk.

A sztori szerint Pi, egy fiatal indiai fiú, akinek kvázi saját állatkertje van, egy úszómedencéről nevezték el és vallásokat gyűjt. Persze ezek közül egyik sem túl jövedelmező, ezért családjával és állatkertjével együtt Amerikába készülnek, de az őket szállító hajó elsüllyed (mint a hajók kb. fele a filmekben), és Pi azon kapja magát, hogy egy mentőcsónakon osztozik egy bengáli tigrissel. A várható 3 perces végkifejletet hősünk megússza, de csak ideiglenesen, hiszen harcolnia kell az elemekkel, az éhséggel és persze Charlie Parkerrel, a tigrissel is. Nem rossz, de legalábbis érdekes alap, mit lehet itt elrontani?

Például a sztori mesélőjét, az öreg Pi-t. Érdekel, hogy mért van emberi neve egy tigrisnek, vagy hogy mért neveznek el egy fiút egy végtelen számról? Nem? Úgy is elmondja. Mert az ő életében MINDEN, de MINDEN olllyan izgalmas, hogy agyon kell misztifikálni, belekeverni a sorsot meg a vallást még a reggeli dezodorozásba is. Apró, de idegesítő pont. És pont ezek az apró dolgok zökkentenek folyton ki. Például a kis Pi vallásokat gyűjt: a hindut azért szereti, mert tele van izgalmas mítoszokkal, a kereszténység azért fogta meg, mert megérintette Jézus önfeláldozása, az iszlámban meg…jól hangzik az ima. (Csajokra lefordítva: Neked imádnivaló az egész személyiséged, neked megkapó a kisugárzásod, neked meg egész jó a segged ebben a ruhában) És én itt vonulnék ki Korán-hívőként az utcára. Ha ennyire sekélyesen látunk bele a vallásokba, ne a vallásról csináljunk filmet, kérem! Mert ez a film azt ígéri, a végére hinni fogsz Istenben. Ezzel szemben a végén

!MINI-SPOILER!

 kapunk egy alternatív, durvább történetet arról, mi történt a hajótörés után. Ez után az öreg Pi felteszi a kérdést: Melyik tetszik jobban? Nyilván a Cicás mese. De ez nem vallás, ott a kérdés, mit hiszel el, vagy szeretnél elhinni. A sztori vége ennek ellenére megrázó, de ez egy gyerek tragédia-kezeléséről szól. Pszichológiai mondanivalója még átlag fölötti is lenne, de mivel bele próbálják erőltetni a vallást, így ez öngól.

!MINI-SPOILER ENDE!

Másik, még ennél is amatőrebb hiba a légnemű kecske. A filmben ugyan is van egy jelenet, ahol Pi-t szembesítik cicu-pajti vad oldalával úgy, hogy egy kecskét kikötnek a ketrecén KÍVÜLRE. Tigri nyilván rámozdul a nasira, a kamera elfordul a véres rész alatt, és mire visszatérünk a kecske már az igen sűrű rácson belül, a tigris szájában pihen. Mondom SŰRŰ RÁCSON BELÜL, mindezt pár másodperc alatt. És ez nem csak nekem szúrt szemet. Ez nem Gandalf karórája, amihez ki kell kockázni a filmet, hogy észre vedd. Ez egy pofátlanul amatőr hiba. (A vita megelőzése végett: Persze lehet, hogy mértanilag tényleg beférne a kecske, de én, mint néző nem ezt láttam, szóval ez így is, úgy is hiba. Majd Péter leméri.) Emellett ott van még, hogy egy indiai család egy francia múltú területen mért beszél egymással tört angolt, mikor más indiai szereplőkkel a hindi nyelv-felirat kombót használják? Az animált állatok néha kitekert mozdulatait már nem is említem, ez max azokat zavarhat, aki sokat nézett már rókamangusztát élőben (micsoda izgalmas hobbijaim vannak, igaz?).

De nézzük inkább, mi működik, amíg még nyugodt vagyok. Az animált állatok kinézete például egész szép, egyetemben a film többi, animált, 3D-ben még izgalmasabb részével. Ez sok kritikusnak elég is volt a Nirvánához, ami azért fura, mert a legtöbb dolog kéken világít. Na, most hol láttunk már kéken világító, 3D-s, gyönyörű képi világú filmet, amit kritikushadak csak selejt látványfilmnek bélyegeztek? Megfejtéseket várom facebookon. De azt ígértem, dicsérem kicsit még. A történet, mint már említettem, egész jó, a „hogy szelídítsünk rabruhás cicmókot egy csónakban” gyorstalpalót például tudtam szeretni, a film vége pedig elgondolkodtat. Nem a valláson, de elgondolkodtat.

A színészi játék felejthető: az öreg Pi (Irrfan Khan) túl, a fiatal  (Suraj Sharma) aluljátsza a szerepét kissé, érdekes viszonyítást adva a másik Oscar-kölyök, Hushpuppy nagysága felméréséhez. A filmet ennek ellenére nézzétek meg, mert érdekesnek valóban érdekes.

Díjazni már annyira nem merném. Az operatőri munka dicséretes, az effektekért járó szobrot legalább megkaphatná az Avengers, a zenéjét üdítően érdekesre sikerült megkomponálni és a főcímzenét is szerettem, de a komolyabb díjaknál én nem látnám annyira szívesen. Főleg nem a legjobb filmnél.

Hé, hogy került ide ez a tigris? Jó cica. A filmed is jó volt. Élethűen mozogsz. Elhiszem, hogy a fogaid is élethűek. Nem kell megmutatni. NyugiaskFÉsdgéladélgb.............

Trailer:

Különvélemény:

Különvélemény 2 (link)

Éjfél után

És már folytatódik is a H.E.Ő. (dekódolás az Argo-s cikkben, nesze nektek marketing), ráadásul egy olyan filmmel, ami az Argo nagy, öltönyös és komoly bátyja. Ő még inkább erősíti az „America, fuck yea” hadát, és még komolyabban veszi a történelmi hitelességet. Persze attól még, hogy a nagybátyó komoly, nem biztos, hogy szórakoztatóbb is: elkezdhet mesélni például a prosztata-műtétjéről is, elkeserítően sok részletet a világ elé tárva, vagy rákezdhet például egy félórás sztoriba, aminek a lényege csak annyi, hogy kavics ment a cipőjébe. Persze, ha a bátyust a Bombák földjén Oscar-díjakat arató Kathryn Bigelow mutatja be nekünk, akkor azért érdemes odafigyelnünk.

Mert a Bombák földjén jó volt? (Nem, ez most nem Péter hangja, ő éppen majszol valamit, amiből nem ad, tehát őt büntiből meg sem említem.) Igazából rossz nem volt. Amerikai katonák Irakban, körülbelül ennyi. Számomra a Bőrnyakúak érdekesebben adta elő ugyanezt, meg azt is rebesgették, hogy Kate egyszerűen szeret izmos pasikkal forgatni (khm… itt ne vonjunk párhuzamot az én készülő, Playboy-villa árnyai című művemmel). Jelentem, a hölgyet felmenthetjük, itt csak erős nők és pocakos pasik vannak. De mit művelnek itt, a Zero Dark Thirty-ben?

Bin Laden-t vadásznak. Igen, poszt-9-11 filmmel van dolgunk, csak végre más szemszögből. A történet szerint Dan (Jason Clarke), a kemény, de kedves vallatótiszt (elég bizarr jellemzés, így belegondolva) új segítőt kap a központból Maya (csak azért se viccelünk a nevével) személyében, akit történetesen Jessica Chastein játszik. Az újonc persze gyorsan nyomra talál, egy belső körbe tartozó futár személyében, akinek azonban sem a kinézete, sem a neve, sem a holléte nem ismert biztosan. Maya persze megszállottan követi a nyomot, kezdetben a felettesei támogatásával, később a politikai széljárás változása miatt anélkül is. Erőfeszítései végül nyomra vezetik, a film a katonai akció pontos bemutatásával zárul, ami bármely akciófilmet kenterbe ver. A szigorúan vett történet kb. ennyi.

Lazábban véve, van itt egy rakás epizód, meg mellékszál, illetve a fő szál is tele van belső küzdelemmel a bürokrácia ellen. És innen ered a problémám is. A film 2. fele iszonyatosan belassul: minta egy krimiben már meglenne a tettes, csak éppen nem lehetne letartóztatni, amíg ki nem töltik a HTM 11/846b nyomtatványt munkáltatói keresetigazolással. Értem én, hogy ez igaz történet, meg hogy érzékeltetni akarták a főszereplő frusztráltságát, de ezzel épp azt érik el, hogy mi is frusztráltak leszünk a filmtől. A másik, szintén történethez köthető harakiri egy mellékszál, ahol Maya barátnője és kollégája, Jessica, talál egy gyenge láncszemet az Al Kaida belső köreiben. Az együttműködésre hajló doktort egy titkos katonai bázis közepére szállítják, és még az őröket is elküldik, nehogy elijesszék a kulcsembert. Nem mondom ki, mi történik ezek után, de annyira egyértelmű, hogy vertem a fejem a falba. Az egésznek van egy „Menjünk be az elhagyatott házba éjszaka! Mi bajunk lehetne?” feelingje. De, hogy dicsérjek is kissé (pedig munkaköri leírásom tiltaná), a film nem foglal állást: látjuk a vallatások szörnyűségeit, a merényletek következményét, és a katonák által lelőtt, olykor csak bepánikolt asszonyokat. Még maga a célpont kiiktatása sem egy örömünnep, mindenki csak méltósággal tudomásul veszi Bin Laden halálát, hisz mégis egy embert öltek meg a családjával együtt.

És mit szerettünk még? JESSICA CHASTEIN! Ha valaki rágúglizik, semmi extrát nem lát, még a nőideáltól is távol van. Álló képen. De ha mozog, valahogy minden karakterből előmászik a NŐ. Nem hisztis picsa. Nem női bőrbe bújtatott férfi. NŐ, annak minden erősségével és sebezhetőségével. És ettől az egész lénye vonzó és érdekes lesz. Persze mindenki más is a helyén van (így működhet az egész), de Jessica viszi előre a filmet és már igencsak kijárna neki egy Oscar. De mi veszélyeztetheti ezt, ha egyszer ennyire jó?

A politika. Ugyan az vághatja el a színésznőt a céljától, mint a karakterét. A film első pár perce ugyanis egy kínvallatással indít. Ebből a puszta tényből, a film megnézése nélkül pedig amerikai zugkritikusok (akik szakmailag ezek szerint alattam, fizetésben pedig jóval fölöttem állnak) azt a következtetést vonták le, hogy a film üzenetei között szerepel: a kínzás hasznos információkat szerezhet nekünk. Erről persze tudjuk, hogy sajnos igaz, különben már leszokott volna róla mindenki, DE a film épp az ellenkezőjét mutatja be: a vallatott csak össze-vissza ordít, az infót épp a „jó zsaru” hozzáállás hozza. Ez persze nem változtat a tényen, hogy a filmet Obama-ellenesnek, és Bush-pártinak bélyegezték, és mint ilyen, íratlan szabályként nem kaphat nagyobb díjat. De remélem, megcáfolnak.

Díjak tekintetében a vágás és persze a főszereplőnő megérdemelne egy szobrot, a hangok szerkesztéséhez még mindig nem értek, a legjobb film illetve eredeti forgatókönyv viszont nálam nem ez volt.

De ezt majd eldöntik éjfél után fél órával (aki nem értené, kigúgliztam a cím jelentését).

Trailer:

Különvélemény (link)

We ARe GOing in

Ahoy Mindenki!

Holnap már ki is derül, ki viszi haza a kiskopaszt, de ma még belehúzunk és végigzongorázzuk a maradék filmeket a Hétvégi Extra Őrület keretein belül (ami lényegesen jobban hangzik, mint az Eddig Nem Csináltam Meg És Most Már Szorít A Határidő eseménynév). Szóval kezdjük is a legesélyesebbel. Igen, tudom, még holnap, minden változhat, de ha már egy filmhez hozzávágták a Golden Globe-ot és a BAFTA-t, akkor az embernek már gyanús lehet a végeredmény. És ha valakinek minimális affinitása is van a fárasztó szóvicc címek iránt, vagy esetleg megnézte azt a böszmenagy posztert a cikk fölött - amit még most fogok keresni -, az tudja, hogy ez biz Ben Affleck új filmje, az Argo-akció lesz (nem keverendő a magyar őrülettel, itt nem gyilkolnak nikotintapaszokkal). A mozi rendszertanát tekintve az „America, fuck yea” család tagja, azon belül is az „Igaz történetet turbózunk fel” nemzetséghez sorolható. De mit csináljak én ezzel Európában?

Tulajdonképpen kezelhető az ügy, a sztori ugyanis nem rossz. Adott egy közel-keleti rezsimváltás, ahol a bukott diktátor Amerikába szökik, az új rendszer hívei pedig, a leglogikusabb módon, az ottani amerikai követség aktatologatóin verik le a port. A támadás végül túszhelyzetté módosul, de egy maroknyi ellenállónak sikerül rést ütnie a Birodalom pajzsán… Nem jó, másik film… Szóval egy maroknyi irodista sikeresen elmenekül, és befészkeli magát a kanadai nagykövetségre (Tudjátok, az az ország, akiket az USA lakói folyton szívatnak). Itt kapcsolódik be a sztoriba Tony Mendez különleges ügynök (valójában Ben Affleck, mint a film gravitációs központja és kb fele), aki egy vad ötlettől vezérelve filmes csapatnak akarja álcázni a még mindig külhonban bujkáló követségi munkatársakat. Az ötlet annyira kinövi magát, hogy a nem létező filmhez forgatókönyvet, díszleteket és látványterveket is összedob az őt segítő halál laza producerrel, Lester Siegellel (Alan Arkin). Ez persze még csak az akció könnyebbik része, a neheze még csak a beszivárgás után következik. Vajon sikerül pár átlagemberből filmes stábot faragni pár nap alatt? Vajon nem látnak-e át az arabok a cseles amerikai terven? Vajon többet ér-e az amerikai kormánynak pár ember élete, mint a semlegesség látszatának megtartása? Vajon happy end lesz-e a vége egy amerikai-iráni ellentétet bemutató hollywoodi filmnek? Mivel igaz történet az alap, ezt már sokan tudják is. Ezek után tudunk még izgulni?

Ja, ezzel nincs baj. Bár egy fegyver sem sül el jóformán az egész filmben, az akciójelenetek mégis izgalmasak, a fiktív filmstáb abszurd megszervezése humoros, és érdekes a filmgyártás kulisszái mögé kukucskálni. Ez egy jó akciófilm egy kimértebb fajtából. Tudok-e ezek után belekötni? HÁT PERSZE!

Az egész filmet átlengi valami mély, amerikai öndicséret, holott az eredeti történet szerint a kanadaiak sem keveset kockáztattak az idegen nemzet fiaiért-lányaiért. Ez a végén odáig fajul, hogy az emberben azt az érzetet keltik, hogy az északi testvér csak learatja az USA babérjait. Másik ilyen politikai mértéktolódás, hogy már megint az arabok a gonoszak (holott az előző diktátor, Bazargan, épp az iráni vagyont adta el az amerikaiaknak saját hasznáért.) A sztori tehát le lett egyszerűsítve fekete-fehérre, ráadásul a végjátékban szó szerint MINDEN egy pillanaton múlik, és a képletből a „Nem hagyom hátra a bajtársaimat” klisé sem hiányozhat.

A film ennek ellenére még mindig határozottan jó marad, csak feledhető. Ez tavaly még mindig Oscart ért volna, de idén a mezőny nála sokkal erősebb versenyzőket prezentált. Persze én nem vagyok idősödő, amerikai filmes, aki még akár meg is élhette ezen eseményeket, és akiben nosztalgiát ébreszthet a történet. A film zenéje viszont kifejezetten jó (feltűnik benne a Sultans of Swing is például), a vágás korrekt, a hangszerelés és keverés meg egy olyan dolog, ami akkor a jó, ha nem tűnik fel, szóval ezekért a kategóriákért harcolhat nyugodtan. Alan Arkin, mint mellékszereplő laza, de még mindig nem Waltz-laza (Péter bólogat), a legjobb könyvadaptációt meg már a Vadaknak ígértem, szóval itt nálam nem ő a befutó.

Összegezve: Nézd meg, olvass utána, élvezd, de a díjeső enyhe túlzás a mélység hiánya miatt.

Trailer:

Különvélemény (link)

Képek a fiktív filmből:

Fontos emberek felesleges filmje

No, Feleim, itt vagyok megint.

És mivel úgy is ilyenkor éli ki magát az ember különböző ittas, ritmikus rángatózások formájában, csak azért, hogy az ellenkező nem szintén ittas és szintén rángatózó tagjai elismerjék őt akár tápcsatornájuk felső nyílásának egyesítésével is (ugye, hogy el tudom én venni mindentől az étvágyat), ezért ezt a kritikát valószínűleg senki nem olvassa majd. (Péter azért jelzi, itt van.) Ezért beszélünk most...nem a hüvelygombáról. Az Amourról.

Aki nem ismerné (és senki sem ismeri, de ezért nem jár sör), ez a kötelező francia film a listán, ami leginkább locsolja az olajt az "Oscaros filmek érthetetlenek" sztereotípia tüzére. A sztori szerint a magyar nyugdíjasokhoz képest fényűzően (egyébként átlagosan) élő nyugdíjas pár boldogan él szeretetben és öreges szerelemben egymással, amíg mamának valami baja nem lesz. És a valami baj alatt itt a fél test bénulását és a folyamatos szellemi romlást kell érteni. Papa persze kitart mellette és ápolja, de mama csak romlik. 2 órán keresztül. Ennyi a sztori. És ez két dolgot jelent.

Az egyik, hogy a téma túl komoly, hogy elsüssek akár egy "all right" szóviccet is, tehát átmegyünk unalmas komolyságba. A másik, hogy a film borzalmasan vontatott és depresszív (kb anti-Messzi dél vadjai hatású). Kissé morbid, de az egész film alatt az jár a fejedbe, hogy mikor lesz már vége, meddig kell még néznem tehetetlenül a szenvedést. És pont ez az a dolog, ami miatt még nem is szidhatom igazán a filmet: mert a készítők ezt akarták éreztetni velünk. Átérzed papi türelmét és kitartását (feltéve, ha végignézed a filmet), de a tehetetlenségét és a kilátástalanságát is ("Mikor lesz már vége?"). Az egyetlen baj ezzel csak annyi, hogy ezt senki nem akarja átélni egy film közben. A mai problémás világunkban nekem egy mozi ne dobjon fel még egy gondot, ami egyrészt elkerülhetetlen, másrészt még megoldást sem kínál rá. Ha átélem, elég akkor szembesülnöm vele, ha nem, akkor meg csak örüljünk. És még egyszer, ez nem olyan, mint az éhező gyerekek vagy a rasszizmus mutogatása: ez ellen az egyszeri ember nem tehet semmit, csak újabb súlyt kapunk a nyakunkba. Ez tehát egy "felesleges film" ,Byron után szabadon.(Na, ha valaki ezt megérti, az már kaphat sört.)

Legalább a színészeket nem érheti panasz: mama (Emanuelle Riva) a maga 86 évével a legidősebb jelölt (a legfiatalabb szintén idei, Hushpuppy a Messzi dél vadjaiból) a női Oscarra, ami nem csak azért dicséretes, mert még tud mozogni (én már erre is büszke lennék saját esetemben), de egy félig lebénult, leépülő karaktert eljátszani is irtózatos munka lehet. Ezért ő is megérdemelné a díjat. Persze papa (Jean-Louis Trintignant) is a helyén van, süt róla, hogy még mindig, ugyan úgy szereti mamit, mint régen.

Összerántva: a film jó technikailag, eléri a saját kitűzött célját, de senkinek nem ajánlom, hogy megnézze. Épp ezért a legjobb színésznőn kívül egyik díjat sem adnám neki szívem szerint (külföldi, legjobb film, rendező és nem adaptált forgatókönyv). Talán a döntnökök itt érezték legkisebbnek a korkülönbséget, vagy a film romantikus, örökszerelmes felhangja találta őket szíven? Nem tudom, de igazából nem is érdekel. Inkább bulizzon ma mindenki.

Előzetes:

Viva la vida or death and all his friends

Drága Népem! 

Elnézést a rövidke interregnumért, de én is kivettem egy kis hétvégi szabadságot, ráadásul nektek is hagytam egy kis időt, hogy megnézzétek az előbbi szenzációt. Na jó, ráfüggöttem kissé egy játékra és söröztem, csak ez kevésbé hangzik profin. Mindegy, itt vagyok, kiosztottam az 1. ajándék sört és már 50 (!!) ember rajong értem a facebookon. Oké, 50 ember volt hajlandó egyáltalán rákattintani egy gombra. Egyszer. De félre a realitással, közkedvelt és sikeres szabadúszó kritikus vagyok, ennek örömére pedig megkapjátok a 

legepikusabb filmet a pakkból.

Történt egyszer, hogy Maximus, a híres gladiátor rátalált egy időgépre, ami visszavetette a forradalmi Franciahonba, s ott ő úgy megkedvelte a helyi szeszeket, hogy francia rendőrre itta magát. Az alkoholmérgezés mellékhatása volt az is, hogy belekötött az akkor még fémkarmokkal nem rendelkező Farkasba (a későbbi X-men társulatból), és a vitát dalpárbajjal döntötték el. A bíró maga a Macskanő volt. Aztán jött pár random gyerek, lőtt, énekelt, meghalt, még mindig énekelt, aztán meghalt a gladiátor (közben énekelt), meghalt Farkas is (de reinkarnálódott a többi hullával, hogy még énekelhessen) és életben maradt mindenki, aki a legkevésbé sem érdekelt és nem volt szimpatikus. Vagy valami ilyesmi.

Egen, körülbelül erről szól a Les Miserables (megint csak áldom az eget, hogy írásban nem kell kiejteni semmit) és végre nem tudok spoilerezni, mivel a cucc már 150 éve létezik (maximum ti olvastatok mindent rövidített változatban). Szóval azok kedvéért, akik lusták elolvasni és ragaszkodnak a jelentéktelen részletekhez, itt a sztori hiteles (gladiátortalan, azaz unalmas) verziója:

Hugh Jackman bűnöző, Russell Crowe rendőr, Jackman szabadul, és egy pap hatására jó útra is tér. Új életet kezd, de ezzel megszegi szabadulása feltételeit és a múlt is kísérti. Egy gyárában dolgozó lány (Anne Hathaway, a jövendő oscaros) utcára kerül, Jackman pedig vállalja, hogy felneveli az addigra már haldokló lány gyerekét, akit Borat és Bellatrix eddig nyomorgatott. Aztán jön a forradalom, meg pár olyan gyerek, akikről a film feléig azt sem tudtuk, hogy léteznek. Az egyik beleszeret a már nagykorú kislányba, de bekavarodik minden, kitör a forradalom (legalább is annak gazdaságosabb, mini változata) éééééés én feladom a történet értelmes leírását. A filmben érthető, higgyétek el. Ott történik gyorsan sok minden, aztán megáll az egész, hogy énekelhessenek róla.

De akkor ez most rossz film? Egy csomó helyen azt mondták, igen,mert nincsenek kidolgozott karakterek, mindenki indokolatlanul énekel, és a sztori is visszatérő helyszínről helyszínre ugrál. Mi jöhet még, a Step Up 4-ben szerelmes fiatalok minimális történettel táncolnak? Ja várjunk, ez egy musical film. Itt fix díszlet van, nonstop éneklő, ezért sablonos karakterek és meginduló-megálló történet. És eddig akár kit hallottam, ezen akadt ki. Szereted a musicalt? Akkor ez határozottan jó. A zene megkapó, a színészek brillíroznak (és tényleg a jelenet közben énekelnek), a díszlet monumentális. Te ezt is szeretni fogod. Csak Hugh Jackman miatt néznéd? Akkor végigröhögsz a haveroddal 2 órát, majd nyugtázod, hogy 'Mi volt ez?'. Nekem pont az előbbi indokok miatt bejött: mintha egy darabot kiengednénk az utcára egy kalap pénzzel, hogy építsen meg mindent, hogy a legjobban nézzen ki. A szereplők kiválóak, és még ha nem is mindenki énekel teljesen tisztán, ez csak hihetőbbé teszi az egészet. A történet elvisz a végéig, bár ezt már Victor Hugo is tudta, azt meg, hogy pár főszereplőt nem tudtam félteni, nem merném a filmnek felróni. Egyedül az arcbazoomolós kamerakezelés idegesített néha.

E kicsit káoszba fulladt kritika után vonjuk le a tanulságot: aki szereti a műfajt, ezt imádni fogja, aki meg nem, úgy is megunja az egészet a 10. perc dalolászásnál. A 8 Oscarból a jelmezt, a hangkeverést és a design-t viheti, a sminket nálam akkor is a Felhőatlasz kapja, ha nekem kell a zsűri karmaiból kirángatni a szobrot és a stúdióig futnom vele, a női mellékszereplő Anne Hathaway lesz (pont), a többit meg (férfi főszereplő, film, főcímdal) már másnak ígértem.

Péter, ének!

Előzetes:

Különvélemény:

Különvélemény 2 (link)

Born to be wild!

Hát, emberek, eddig bírtam! Tudom, hogy pocsék tűzijáték koreográfus (vagy mi ezeknek a nevük) lennék, meg hogy szörnyen pókerezek, de most már tényleg el kell sütnöm a nagy durranást. (Ok, ez így kissé bizarrul hangzik). Pedig eleinte nem hittem, hogy egy kislány ennyire belopja magát a szívembe. (Nem sokat javítottam a helyzetemen, igaz?) Na jó, akkor előröl az egészet.

Van ugyanis az Oscar-listán 2 film, amiről hétszentség, hogy nem hallottál. Ebből az egyik az Amour, de ahhoz most nagggggyon nincs lelki erőm, azzal majd később küzdök. Minket most a másik (hopp, még egy alliteráció) érdekel: A messzi dél vadjai. Ismerős? Kezeket fel, akinek igen. Most tegye le a kezét az, aki az én túlpörgött, eufórikus előadásomból (elnézést azoktól, akiket szivárvánnyal esetleg lehánytam) vagy a szobám falát díszítő moziposzterről értesült a létezéséről. A többiek jelentkezzenek az ingyen sörükért. Komolyan, kommentelj és megkapod!

Igen, Péter! Te mért jelentkezel még mindig? Hogy mocskosnagy hipster vagyok? Valóban, csak almástelóra nem telik. De komolyan, ez a film nem az a méltán ismeretlen művészfilm, amiről a 3 rajongója csak azért beszél áradozva, mert ezzel akarják magukat műveltnek tetetni. (Erre egyébként is más módszerem van, találj ki random Coelho idézeteket minden egyes párhuzamra: „Az élet olyan, mint a kétütemű motorok hengerfeje: csak ha minden felégetsz magad után, juthatsz a csúcsra”. Tuti, mi?) De rázódjunk vissza a filmhez, itt ugyanis nem kell a plafont filmezni 10 percig fekete-fehérbe, hogy aztán azt mondhassuk rá, művészet és gondolatébresztő. Ez az a kis, felhasználóbarát film, ami leköt az első percétől (true story), és csak a stáblista ledöbbent bámulása után ébredsz rá, hogy ez elmagyarázta neked a fél világot, amíg te szórakoztál. Mihelyst a szivárványdarabkákat (újfent) kibányászom a klaviatúrából, elmondom, hogyan.

kgxyfyjjchxhdasé asdfasdfgalshhsoihfléashlfgaklhsudgfkagf nelHOHSDJGBAIGdsagbjkgh

Kész is. Szóval adott egy globális felmelegedéstől sújtott világ, ahol a tengerek már tényleg a városokat fenyegetik. Ezt persze az emberiség sem hagyja annyiban, így hát böszmenagy gátakat féltett felhőkarcolói köré, ami meg kint maradt, az így járt. Ez utóbbi kategóriába tartozik a történetünk majdnem teljesen elöntött színhelye, a Bathtub (Teknő) nevű település is. Nos, a település szó tán kissé erős, tekintve, hogy itt nincs pénz, van viszont iskola, munkamegosztás, barátias egyenlőség és úgy általában minden, amiről mi azt hisszük, rég kihalt, vagy nem működne. Persze nincs áram, gyorskaja vagy közkórház sem, de pont a víz az, ahonnan a legtöbb dolog uszadék anyag és halak formájában származik. Ez a hely tehát egy összetákolt, tökéletlen paradicsom. És itt él Hushpuppy (akit, ha Nyugikutyusnak fordítottak, harakirit követek el; egyébként az ugyanennyire fura nevű Quvenzhané Wallis játsza) apukájával, Winkkel (*sóhaj*Igen, magyarul Kacsintás, lépjünk; Dwight Henry) anyu nélkül, de jó pár kedves lakótárssal. A főszereplő kishölgy persze így is könnyen boldogul, saját háza van és a legtöbb problémát már jobban megoldja, mint egy mai huszonéves, de azért még mindig gyerek. És probléma persze van: apu egyre kevésbé van jól, ráadásul a víz is emelkedik, minek hatására a lakók egy része is lelécel, hogy minden anyagi és tekintélybeli vagyont elvesztve a kereskedelmi körforgás hasznos tagja legyen. Persze hősnőnk apuval együtt marad, amíg ki nem rakják őket, vagy amíg a víz nem győz.

A téma tehát zseniális: adott egy problémákkal teli, de mélyen végtelenül boldog élet, egy kislánnyal, aki erősebb, mint a mai felnőttek egy filmben, ami egyszerre szól az egyedüli gyereknevelésről, a globális felmelegedésről, társadalmunk hibáiról, a katasztrófa miatt kitelepítettek dilemmáiról, a halálról és annak feldolgozásáról, és úgy egyáltalán az életről és az optimizmusról.

A színészgárda zseniális: Quvenzhané Wallis (ilyenkor örülök, hogy nem videoblogom van) az eddig általam látott legtehetségesebb gyerekszínész, egy pillanatig sem gondoltam, hogy ő nem ebben a világban élt végig. Cseresznye a masszív, aranyberakásos szarvasgomba tortára, hogy a film jó részét Hushpuppy  kommentálja is arról, hogyan működik szerinte a világ (és ezek végre nem bazári bölcsességek, mint az „élet olyan, mint a romlott lazacfilé: minden darabja gyorsan végigszalad rajtad, de maradandó emléket hagy”), teszi ezt haláli jó hangon és természetesen. A másik lényeges szereplő, Dwight Henry is kiemelkedő, jól előadja a lányát mindennél jobban szerető, de pont ezért zavart apukát. Külön érdekesség róla, hogy a válogatással szembeni pékségből szedték össze, ott volt ugyanis eladó és tulaj, ezért sokáig ott sem akarta hagyni a boltot a forgatás kedvéért. Rátermettségében szerepet játszhat az is, hogy már gyerekkorában túlélt egy hurrikánt szökőárral spékelve ,és azóta a Katrina sem kímélte meg. Tehát két első filmes színész egy első filmes rendezővel, Benh Zeitlinnel csodát teremtett.

Most jönnének a negatívumok, de őszintén, nem találtam. A film felvidít és erőt ad, ha az kell, de meg is facsarja a szíved, ha épp arra vágysz, attól függően, mire koncentrálsz benne. A zenét pedig külön dicséret illeti, hisz amellett, hogy minden jelenet hangulatát felsokszorozza, önmagában is értékelhető, hallgatható és élvezhető. Mit mondjak még? Nézzétek meg, még akkor is, ha ebből a listából csak egyre van időtök. Nálam ALL TIME TOP 10. Minimum.

Ezek után melyik díjat ítélném neki? A legjobb rendező, adaptáció és film díját mindenképp! A legjobb háttérzenét is, még akkor is, ha nem lett jelölve. Lepjetek meg! A legjobb színésznő díja viszont kétes: nem azért, mert a kishölgy nem zseniális már most, inkább attól féltem, ha most eléri a szakma csúcsát, nem lesz hova fejlődni. Benne pedig még lehet potenciál. (Azért, ha mégis elviszi, nem haragszok meg senkire.) Bár ki tudja, mi lesz a vége, hisz „Az élet olyan, mint egy bütyök a lábon, minél jobban erőlteted, annál jobban kínoz.”

Előzetes:

Zene:

És én még mindig:

Gyere őrült...

Barátaim, magyarok (és vietnámiak...és egyéb, misztikus módon idetalált nemzetek).  Ma van a szeretet ünnepe. Nem a karácsony, a másik, amit csokival, vacsival, gyertyákkal és méregdrága ajándékokkal ünneplünk (ezek hogy összefűződtek a szeretet definíciónkkal...). Szóval itt a Valentin-nap, amit már az ókori Rómában is ünnepeltek lakomákkal egybekötött orgiák keretében. A dolog történelmi hitelességét ugyan csökkenti, hogy ezt a tehetősebb családok minden másnap programjukba iktatták, de hát, na, a szerelmet nem lehet elégszer ünnepelni.

Eme csodás alkalomból kiindulva a mai kritika más lesz, mint a többi (ami nem nehéz, ha az ember mostanság csak egyet postolt még). Ma ugyanis az alkalomhoz illő filmet, a Véres szuperanakonda bosszúja a sötét erdőben 3-at járjuk körül, kitérőt téve a kígyó emésztőrendszere és a szerelem útjai közti párhuzam kivesézése céljából. Vagy belenézünk a Silver Linings Playbook-ba. Nézzük csak: IMDB 8.0, Bradley Cooper, Jennifer Lawrence...Szóval a mai témánk a Silver Linings Playbook, vagyis hunul Napos Oldal.

Igen ám, de Péter azt kérdezi, nem-e utálod te a romantikus vígjátékokat is? Drága Péter, ez az én blogom, az én ízlésem és kérlek, szerezz magadnak egy életet ilyen kérdések helyett. De, mivel tudod, hol lakom és nem akarom, hogy a kérdéseiddel hazáig kövess, elmondom. Igazad van, ez a zsáner a halálom tud lenni, mivel sok, igénytelen művet szül, amik körülbelül úgy funkcionálnak a nőknek, mint a férfinépnek a pornó. Várjál, nem lincsel, megmagyarázom. Ezen filmek főszereplője általában egy átlagos, kissé elesett, de szerethető nő és egy tökéletes, maximum szórakoztató hibákkal és bénázásokkal tarkított romantikus álomférfi. A film elején általában nem érdeklik egymást, aztán összejönnek, az utolsó 10 percben valami oltári baromságot félreértenek és összevesznek, majd ismét kibékülnek, mert a szerelem mindent legyőz. Összefoglalva tehát: egy film az adott nem ideális kapcsolatáról az ellenkező nemmel egy kiszámítható, sablonsztori keretei között, csak azért, hogy a néző beleélhesse magát a főszereplő bőrébe és átélhesse, még ha részlegesen is, annak érzelmi katarzisát. Ugye, hogy hasonlít a két zsáner definíciója? És mindkettő ugyan olyan irreális és káros elvárásokat szül az életről.

Uh, megint komolykodtam, máskor nyugodtan szóljatok rám, ha kihozok valakit a rózsaszín felhőből, bocsi. Szóval egy Oscar-jelölt romantikus vígjátékkal van dolgunk, ami az előbbiekben leírtat, még ha részben is, de megoldja. (Mondtam, hogy visszahozom az optimista, romantikus hangulatot).  A sztori szerint a még általam is kedvelhető Bradley Cooper (film szerint Pat) egy mentális betegséget (bipoláris, dührohamokkal) úgy-ahogy legyőző, frissen szabadult ex-tanár, aki a fogadásfüggő, babonás apjához (Robert De Niro) és a ház férfijait békíteni próbáló anyjához  (Jacki Weaver) költözik vissza. Pat még mindig nem teljesen épült fel, neje elhagyta, amit ő nem akar tudomásul venni, ráadásul ez a két szál össze is fut, hisz a betegségét épp az exnő rajtakapása váltotta ki egy másik férfival. A gyógyulás elősegítése érdekében hősünket régi haverja, a címeres papucs Ronnie (John Ortiz) áthívja vacsorára, ahol találkozik Tiffanyval (Jennifer Lawrence), aki szintén igen szét van esve férje halála után. Tudom, mire gondoltok: ez eddig kőkemény dráma. Igen és nem. Igen, mert a szereplők így kapnak valódi jellemeket, valódi problémákat a valódi világban, és nem, mert pont a két főszereplő a valós világtól való (de szép alliteráció) eltérése az, amin nevetni lehet. Magyarán, ha egy világban mindenki hülye, és a főhősünk is az, azon (én) nem tudok nevetni, az várható. Itt viszont van egy hétköznapi világ, hétköznapi problémákkal és fura szereplőkkel, ami néhol vicces (és ott tényleg üt), máshol szomorkás (itt meg együtt érzel a szereplővel, szurkolsz neki...még férfi létedre is).

Szóval van egy reális világunk egyre őrültebb szereplőkkel, ami már egy jó alap. Mi miatt szerettem még meg? Jennifer Lawrence! Nem úgy. Na jó, úgy is, de nem csak úgy. Illetve na. Tiffany ugyanis egy kissé őrült, önállóságra képes, de lelki támogatásra és védelemre szoruló, enyhén nimfomán és biszexuális hajlamú fiatal, csinos lány, aki KIMONDJA, AMIT AKAR és AMIRE GONDOL(!!!!!!!! felkiáltójel). Ez mai átlag férfistandarddal az álomnő (főleg a mondat vége miatt). Tehát most a kedvelhető álom pasi mellé beraktak egy kedvelhető, és ugyanannyira "tökéletlen" álomnőt. Mindenki tud mit nézni, kinek szurkolni ééééés még a sztori is jó. Hogy a bánatba nem jutott még eszébe ez senkinek? Gondoljunk bele, mennyi átszenvedett órától mentették volna meg az elsőrandis férfitársadalmat.

No de gyorsan nézzük végig a többieket is: Az, hogy Bradley Cooper ügyes színész, eddig is tudtam, az is gyanús volt, hogy jó pasi. Előbbiben most sem ábrándít kis, utóbbit meg majd az illetékesek eldöntik. Robert De Niro végre komolykodik (vele bejön egy apa-fia újraközeledési szál is, lehet rajta meghatódni), Chris Tucker meg még mindig nem, bár őt csak pár gyengébb poén miatt rakták be a filmbe (szerintem csak áttévedt egy másik forgatásról és lusták voltak kivágni). A többiek rendben voltak, akit érdekel a névsor, turkáljon az IMDB-n. Jennifer Lawrence-et említettem már?

Tudok ezek után kötözködni? PERSZE! Ezért fizetnek...illetve nem, pont ezért nem fizet nekem senki. A film ugyanis a végére belefut a tucat romantikus vígjátékok (ki kéne már erre találni egy szinonimát) pisimeleg tengerébe. Nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy a szokásos formula (nemérdekel-szeretem-félreértem-szeretem) itt is dolgozik a felszín alatt és a konfliktus itt is ugyanolyan mondvacsinált, mint máshol. DE (!) itt sütik el az egyik legjobb poént is a filmben, szóval megbocsátok neki.

De hogy 8 Oscar jelölés? Ami 8-al több, mint a zseniális és korszakalkotó Felhőatlaszé? Hogymimértkihogy? Nyóc? Mert férfinak is nézhető? Az Igazából szerelem is kedvelhető volt már 10 éve. Komolyodjunk meg szépen, írjátok rá, hogy "8 Oscarra jelölve" a plakátokra és egyezzünk ki ebben. Talán Jennifer Lawrence...de nem, nem szentimentáliskodunk.

Ja de, Valentin-nap van. Én meg romantikát ígértem. Hát, tessék, itt egy rózsa.

Előzetes: