No, Feleim, itt vagyok megint.
És mivel úgy is ilyenkor éli ki magát az ember különböző
ittas, ritmikus rángatózások formájában, csak azért, hogy az ellenkező nem
szintén ittas és szintén rángatózó tagjai elismerjék őt akár tápcsatornájuk
felső nyílásának egyesítésével is (ugye, hogy el tudom én venni mindentől az
étvágyat), ezért ezt a kritikát valószínűleg senki nem olvassa majd. (Péter
azért jelzi, itt van.) Ezért beszélünk most...nem a hüvelygombáról. Az
Amourról.
Aki nem ismerné (és senki sem ismeri, de ezért nem jár sör),
ez a kötelező francia film a listán, ami leginkább locsolja az olajt az
"Oscaros filmek érthetetlenek" sztereotípia tüzére. A sztori szerint
a magyar nyugdíjasokhoz képest fényűzően (egyébként átlagosan) élő nyugdíjas
pár boldogan él szeretetben és öreges szerelemben egymással, amíg mamának
valami baja nem lesz. És a valami baj alatt itt a fél test bénulását és a
folyamatos szellemi romlást kell érteni. Papa persze kitart mellette és ápolja,
de mama csak romlik. 2 órán keresztül. Ennyi a sztori. És ez két dolgot jelent.
Az egyik, hogy a téma túl komoly, hogy elsüssek akár egy
"all right" szóviccet is, tehát átmegyünk unalmas komolyságba. A
másik, hogy a film borzalmasan vontatott és depresszív (kb anti-Messzi dél
vadjai hatású). Kissé morbid, de az egész film alatt az jár a fejedbe, hogy
mikor lesz már vége, meddig kell még néznem tehetetlenül a szenvedést. És pont
ez az a dolog, ami miatt még nem is szidhatom igazán a filmet: mert a készítők
ezt akarták éreztetni velünk. Átérzed papi türelmét és kitartását (feltéve, ha
végignézed a filmet), de a tehetetlenségét és a kilátástalanságát is
("Mikor lesz már vége?"). Az egyetlen baj ezzel csak annyi, hogy ezt
senki nem akarja átélni egy film közben. A mai problémás világunkban nekem egy
mozi ne dobjon fel még egy gondot, ami egyrészt elkerülhetetlen, másrészt még
megoldást sem kínál rá. Ha átélem, elég akkor szembesülnöm vele, ha nem, akkor
meg csak örüljünk. És még egyszer, ez nem olyan, mint az éhező gyerekek vagy a
rasszizmus mutogatása: ez ellen az egyszeri ember nem tehet semmit, csak újabb
súlyt kapunk a nyakunkba. Ez tehát egy "felesleges film" ,Byron után
szabadon.(Na, ha valaki ezt megérti, az már kaphat sört.)
Legalább a színészeket nem érheti panasz: mama (Emanuelle
Riva) a maga 86 évével a legidősebb jelölt (a legfiatalabb szintén idei,
Hushpuppy a Messzi dél vadjaiból) a női Oscarra, ami nem csak azért dicséretes,
mert még tud mozogni (én már erre is büszke lennék saját esetemben), de egy
félig lebénult, leépülő karaktert eljátszani is irtózatos munka lehet. Ezért ő
is megérdemelné a díjat. Persze papa (Jean-Louis Trintignant) is a helyén van,
süt róla, hogy még mindig, ugyan úgy szereti mamit, mint régen.
Összerántva: a film jó technikailag, eléri a saját kitűzött
célját, de senkinek nem ajánlom, hogy megnézze. Épp ezért a legjobb színésznőn
kívül egyik díjat sem adnám neki szívem szerint (külföldi, legjobb film,
rendező és nem adaptált forgatókönyv). Talán a döntnökök itt érezték
legkisebbnek a korkülönbséget, vagy a film romantikus, örökszerelmes felhangja
találta őket szíven? Nem tudom, de igazából nem is érdekel. Inkább bulizzon ma
mindenki.
Előzetes:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése