Hát, emberek, eddig bírtam! Tudom, hogy pocsék tűzijáték
koreográfus (vagy mi ezeknek a nevük) lennék, meg hogy szörnyen pókerezek, de
most már tényleg el kell sütnöm a nagy durranást. (Ok, ez így kissé bizarrul
hangzik). Pedig eleinte nem hittem, hogy egy kislány ennyire belopja magát a
szívembe. (Nem sokat javítottam a helyzetemen, igaz?) Na jó, akkor előröl az
egészet.
Van ugyanis az Oscar-listán 2 film, amiről hétszentség, hogy
nem hallottál. Ebből az egyik az Amour, de ahhoz most nagggggyon nincs lelki
erőm, azzal majd később küzdök. Minket most a másik (hopp, még egy alliteráció)
érdekel: A messzi dél vadjai. Ismerős? Kezeket fel, akinek igen. Most tegye le
a kezét az, aki az én túlpörgött, eufórikus előadásomból (elnézést azoktól, akiket
szivárvánnyal esetleg lehánytam) vagy a szobám falát díszítő moziposzterről
értesült a létezéséről. A többiek jelentkezzenek az ingyen sörükért. Komolyan,
kommentelj és megkapod!
Igen, Péter! Te mért jelentkezel még mindig? Hogy
mocskosnagy hipster vagyok? Valóban, csak almástelóra nem telik. De komolyan,
ez a film nem az a méltán ismeretlen művészfilm, amiről a 3 rajongója csak
azért beszél áradozva, mert ezzel akarják magukat műveltnek tetetni. (Erre
egyébként is más módszerem van, találj ki random Coelho idézeteket minden egyes
párhuzamra: „Az élet olyan, mint a kétütemű motorok hengerfeje: csak ha minden
felégetsz magad után, juthatsz a csúcsra”. Tuti, mi?) De rázódjunk vissza a
filmhez, itt ugyanis nem kell a plafont filmezni 10 percig fekete-fehérbe, hogy
aztán azt mondhassuk rá, művészet és gondolatébresztő. Ez az a kis,
felhasználóbarát film, ami leköt az első percétől (true story), és csak a
stáblista ledöbbent bámulása után ébredsz rá, hogy ez elmagyarázta neked a fél
világot, amíg te szórakoztál. Mihelyst a szivárványdarabkákat (újfent)
kibányászom a klaviatúrából, elmondom, hogyan.
kgxyfyjjchxhdasé asdfasdfgalshhsoihfléashlfgaklhsudgfkagf nelHOHSDJGBAIGdsagbjkgh
Kész is. Szóval adott egy globális felmelegedéstől sújtott
világ, ahol a tengerek már tényleg a városokat fenyegetik. Ezt persze az
emberiség sem hagyja annyiban, így hát böszmenagy gátakat féltett felhőkarcolói
köré, ami meg kint maradt, az így járt. Ez utóbbi kategóriába tartozik a
történetünk majdnem teljesen elöntött színhelye, a Bathtub (Teknő) nevű
település is. Nos, a település szó tán kissé erős, tekintve, hogy itt nincs
pénz, van viszont iskola, munkamegosztás, barátias egyenlőség és úgy általában
minden, amiről mi azt hisszük, rég kihalt, vagy nem működne. Persze nincs áram,
gyorskaja vagy közkórház sem, de pont a víz az, ahonnan a legtöbb dolog uszadék
anyag és halak formájában származik. Ez a hely tehát egy összetákolt,
tökéletlen paradicsom. És itt él Hushpuppy (akit, ha Nyugikutyusnak
fordítottak, harakirit követek el; egyébként az ugyanennyire fura nevű Quvenzhané Wallis játsza) apukájával,
Winkkel (*sóhaj*Igen, magyarul Kacsintás, lépjünk; Dwight Henry) anyu nélkül,
de jó pár kedves lakótárssal. A főszereplő kishölgy persze így is könnyen
boldogul, saját háza van és a legtöbb problémát már jobban megoldja, mint egy
mai huszonéves, de azért még mindig gyerek. És probléma persze van: apu egyre
kevésbé van jól, ráadásul a víz is emelkedik, minek hatására a lakók egy része
is lelécel, hogy minden anyagi és tekintélybeli vagyont elvesztve a
kereskedelmi körforgás hasznos tagja legyen. Persze hősnőnk apuval együtt
marad, amíg ki nem rakják őket, vagy amíg a víz nem győz.
A téma tehát zseniális: adott egy problémákkal teli, de
mélyen végtelenül boldog élet, egy kislánnyal, aki erősebb, mint a mai
felnőttek egy filmben, ami egyszerre szól az egyedüli gyereknevelésről, a
globális felmelegedésről, társadalmunk hibáiról, a katasztrófa miatt kitelepítettek
dilemmáiról, a halálról és annak feldolgozásáról, és úgy egyáltalán az életről
és az optimizmusról.
A színészgárda zseniális: Quvenzhané Wallis (ilyenkor örülök, hogy nem videoblogom van)
az eddig általam látott legtehetségesebb gyerekszínész, egy pillanatig sem
gondoltam, hogy ő nem ebben a világban élt végig. Cseresznye a masszív,
aranyberakásos szarvasgomba tortára, hogy a film jó részét Hushpuppy kommentálja
is arról, hogyan működik szerinte a világ (és ezek végre nem bazári
bölcsességek, mint az „élet olyan, mint a romlott lazacfilé: minden darabja
gyorsan végigszalad rajtad, de maradandó emléket hagy”), teszi ezt haláli jó
hangon és természetesen. A másik lényeges szereplő, Dwight Henry is kiemelkedő, jól előadja a lányát mindennél
jobban szerető, de pont ezért zavart apukát. Külön érdekesség róla, hogy a
válogatással szembeni pékségből szedték össze, ott volt ugyanis eladó és tulaj,
ezért sokáig ott sem akarta hagyni a boltot a forgatás kedvéért.
Rátermettségében szerepet játszhat az is, hogy már gyerekkorában túlélt egy
hurrikánt szökőárral spékelve ,és azóta a Katrina sem kímélte meg. Tehát két
első filmes színész egy első filmes rendezővel, Benh Zeitlinnel csodát
teremtett.
Most jönnének a negatívumok, de őszintén, nem találtam. A
film felvidít és erőt ad, ha az kell, de meg is facsarja a szíved, ha épp arra
vágysz, attól függően, mire koncentrálsz benne. A zenét pedig külön dicséret
illeti, hisz amellett, hogy minden jelenet hangulatát felsokszorozza, önmagában
is értékelhető, hallgatható és élvezhető. Mit mondjak még? Nézzétek meg, még
akkor is, ha ebből a listából csak egyre van időtök. Nálam ALL TIME TOP 10. Minimum.
Ezek után melyik díjat ítélném neki? A legjobb rendező,
adaptáció és film díját mindenképp! A legjobb háttérzenét is, még akkor is, ha
nem lett jelölve. Lepjetek meg! A legjobb színésznő díja viszont kétes: nem
azért, mert a kishölgy nem zseniális már most, inkább attól féltem, ha most
eléri a szakma csúcsát, nem lesz hova fejlődni. Benne pedig még lehet
potenciál. (Azért, ha mégis elviszi, nem haragszok meg senkire.) Bár ki tudja,
mi lesz a vége, hisz „Az élet olyan, mint egy bütyök a lábon, minél jobban
erőlteted, annál jobban kínoz.”
Előzetes:
Zene:
És én még mindig:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése